Többszöri kutakodásaim és kérdezősködéseim során sem sikerült annak kiderítése, hogy miért éppen a Lahn folyó melletti Wetzlar városa vált a német optikai és finommechanikai ipar egyik fellegvárává. Az eddig hallott legvalószínűbb magyarázat szerint a kezdőlökést a XIX. sz. közepén a közeli gießeni egyetem orvosi kutatásaihoz elengedhetetlen, jó minőségű mikroszkópok iránti kereslet adta meg.
Történetünk kezdetén, 1869-ben, I. Ernst Leitz megvásárolta Wetzlarban a 7 optikust és 10 műszerészt foglalkoztató néhai Friedrich Belthles optikai műhelyét. A kezdetben szerény kis optikai „kóceráj“, Leitz úr rátermettségének köszönhetően, 1910-ben már 945 főt foglalkoztatott.
Történetünk másik főhőse Oskar Barnack 1879-ben, Lynowban, egy kis falucskában Berlintől délre, Jüterborg és Baruth között látta meg a napvilágot. Családjával 1882-ben a „gründolási lázban“ égő birodalmi fővárosba, Berlinbe költözött és 14 évesen műszerész tanoncnak állt. Vizsgái sikeres letétele után a kor szokásai szerint „valcolni“ ment, szakmai vándorútra indult és végül Bolzanón, Bécsen és Drezdán keresztül a jenai Carl Zeissnél kötött ki. A kiváló műszaki érzékkel rendelkező ifjú Barnack a Zeissnél a mikroszkópgyártó részleghez került. Szinte kifogyhatatlan volt az ötletekből, bármilyen szerkezet, ami kezei közé került, azokon újabb műszaki megoldásokkal mindig javított valamit. Szívesen és sokat fényképezett a korabeli, állvánnyal együtt több mint tíz kilót nyomó ormótlan, körülményesen kezelhető kamerájával. 1911 nyarán I.Ernst Leitz hívására Jenából Wetzlarba költözik és mikroszkópokat fejleszt. Szabadidejében egy kisméretű, zsebben hordható fényképezőgépen töri a fejét. (Téves az a szakirodalomban többször következetesen hangoztatott állítás, amely szerint Oskar Barnack eredetileg egy fénymérőt szeretett volna kifejleszteni amatőr filmeseknek. Fennmaradt sajátkezű feljegyzései egyértelműsítik; kezdetektől fogva egy kisméretű kamera volt a cél!) 1914-re elkészült a prototípus, amelyet a Leitz cég „koronahercege”, II. Ernst Leitz amerikai útján azonnal „élesben“ kipróbált, és amely a keresztségben a „Liliput-kamera“ nevet kapja. Az új fényképezőgépre 1914. június 12-én jelentik be a szabadalmi oltalom iránti igényt a Császári Szabadalmi Hivatalnál. Hat hét sem telik el, kitör az első „világháborodottság“ és a Leitz cégnek, mint optikai készülékek messze földön elismert gyártójának, hirtelen sürgősebb tennivalói akadnak, mint egy új fényképezőgéppel való bíbelődés.
Az elveszett háború után a nyomorba döntött, hiperinflációval küszködő Németországban II. Ernst Leitznek sürgősen új termékek után kellett néznie, ha a cégét meg akarta menteni az összeomlástól. Ismét szőnyegre került az addig Oskar Barnack által gondosan továbbcsiszolgatott és sokszorosan kipróbált kamera. 1924-ben egy meleg nyári délelőttön összeült a Leitznél a „Vének Tanácsa“, hogy döntsön a Liliput-kamera további sorsáról. A közel négyórás vitát végül a pro és kontra érvek meghallgatása után maga a nagyfőnök zárja le – „Gyártani fogjuk!“. A kis fényképezőgép a „Leitz“ és „camera“ szavak összevonásából a LEICA nevet kapja és 1925-ben a Lipcsei Vásáron mutatják be először a nagyközönségnek. A néhány mindig, mindenütt, mindenkor, mindenért fanyalgásra kész szakújságíró „szakvéleménye“ dacára, a LEICA viharos sikert arat! A következő évek során a wetzlari Ernst Leitz cég évről-évre megduplázza a gyártott LEICÁ-k számát. A mai miniatűr digitális kamerák és okostelefonok által elkényeztetetten visszanézve talán nehezen érthető a LEICA fergeteges sikere.
Száz évvel ezelőtt a fotografálás mind az amatőröknek, mind a profiknak igen komplikált, nagy gyakorlatot és szaktudást igénylő művelet volt annyi különbséggel, hogy a profi kamerák hatalmas, nehéz, körülményesen kezelhető monstrumok voltak, amelyekkel csak állványról lehetett exponálni. Természetesen sok korabeli feltaláló törekedett akkoriban egy kicsi, könnyen kezelhető fényképezőgép megalkotására, de komplikált kezelhetőségük miatt nagy tömegben egyikük sem találta meg az utat a fotósok kelléktárába.
Ezzel szemben a 35 mm széles, Edison által kitalált mozifilmre, illetve fotós szakzsargonban kisfilmre, azaz az ún. „leica-filmre“ dolgozó 24×36 mm-es képekből egy filmre 36 kockát exponáló, mindenütt jelenlévő LEICA a XX. században forradalmasította a harmincas évektől felvirágzó sajtófotó műfaját! A LEICA nélkül elképzelhetetlen a legendás LIFE magazin, a Magnum ügynökség és talán soha sem készül el a magyar származású Robert Capa világhírű fényképe a spanyol köztársasági milicista haláláról. A LEICA jelen volt a XX. század összes eseményénél, a normandiai partraszállásnál, a budapesti Köztársaság téren és a vietnami dzsungelben. Számtalan közismert kép ezzel az elnyűhetetlen wetzlari fényképezőgéppel készült, amely igen masszív konstrukciójának köszönhetően – golyófogóként – nem egy esetben a fotóriporter életét is megmentette. Miként a Mauser M 98-as ismétlője a vadászoknál, úgy a kezdetben távmérős, majd a múlt század közepétől a tükörreflexes LEICÁ-k a fotósok között a Dolgok Mértékének számítanak.
Ebben a világsikerben Oskar Barnackon kívül döntő szerepe volt a nem mindennapi emberi tulajdonságokkal felruházott II. Ernst Leitznek, aki arra volt a legbüszkébb, hogy 6000 embernek biztosíthat kenyeret. A nemzeti szocialistákat nyilvánosan csak „barna majmoknak“ titulálta és hatalomátvételük után sokszor saját autójával menekítette Németországból az üldözött alkalmazottait. A „hitleráj“ idején ügyesen lavírozva, elkerülte cége államosítását; a nácik nem merték kockáztatni a német haderő második legfontosabb optikai beszállítójának belső békéjét. Jóval a háború után előkerült iratok tanúsága szerint a Gestapo komolyan fontolgatta a kényelmetlen Leitz-család teljes likvidálását.
A LEICA gépek diadalmenetének, a kis méreten és a könnyű kezelhetőségen kívül döntő szerepe volt a mindig a kor műszaki színvonalán álló, nagy fényerejű, tökéletes leképezésű objektíveknek, amelyek lehetővé tették az eredeti 24×36 mm-es negatív akár húszszoros nagyíthatóságát is. Ez az optikai tudás és tapasztalat a magyarázata a kiváló minőségű Leica távcsöveknek!
Az első Leitz keresőtávcső, a Binocle 6×18, három év fejlesztés után, 1907-ben került a piacra, majd sorban következtek újabb modellek, mint a Binodal/Militaris 6×21 vagy a Marinodoce 12×60. A szenvedélyesen fényképező II. Ernst Leitz másik nagy passziója a vadászat volt. Ezért nem a vakvéletlen műve, hogy már a múlt század harmincas éveitől kezdve következetesen fejlesztették és gyártották a kifejezetten a vadászok igényeinek megfelelő, különböző fényerejű keresőtávcsöveket. Napjainkban a Leica márkájú távcsövek kínálata a könnyű cserkelőtávcsőtől a nagy fényerejű, lézeres távmérővel ellátott éjszakai távcsőn át a céltávcsövekig terjed. A Leica optikai termékek egyik vitathatatlan csúcspontja volt, amikor az Apollo 11 asztronautái egy módosított Leica Trinovid távcsövet vittek magukkal a Holdra.
Napjainkban az elmúlt száz év Leitz/Leica fényképezőgépei és távcsövei lelkes és anyagilag tehetős gyűjtők „vadászzsákmányai“, ahol az egyes régi kameramodellek vagy távcsövek hat számjegyű euró vagy dollár összegért cserélnek gazdát.
Bálint Elemér
