fbpx

Vadhatás, vadkár, vadvilág megőrzés

1

A közelmúltban bocsátották társadalmi véleményezésre az új vadgazdálkodási törvény koncepcióját, mely elérhető a Földművelésügyi Minisztérium honlapján. Központi kérdés, hogy a patás vadfajaink élőhelyre gyakorolt hatásait hogyan értékeljük és a vadgazdálkodás milyen állományszabályozási stratégiát választ. Az új törvény akkor érheti el a célját, ha a leginkább érintett társadalmi csoportok – erdészek, gazdálkodók, természetvédelmi kezelők, vadászok – félreteszik az évtizedek óta tartó, egysíkú vitát, és a hangsúly a fenntarthatóság jegyében zajló közös munkára helyeződik. Ám ehhez szakmailag megalapozott, hatékony jogszabályi lépések szükségesek.

Az erdeinkben élő nagyvad sorsa élénken foglalkoztat szinte mindenkit Magyarországon. A kirándulók többsége számára a ritkán megpillantott szarvas, vaddisznó a természet igazi szimbóluma – annak bizonyítéka, hogy még mindig léteznek az országban természetes tájak. Mások hazánk vadászati kultúrájára büszkék. Híres vadászterületeinket a világ minden tájáról érkező külföldi vendégek sora keresi fel, és útjuk nem egyszer a gazdasági és a diplomáciai kapcsolatok bővítését segíti. Negatív érzelmeknek sem vagyunk híján. Akinek kertjét feltúrják a vaddisznók, totálkárosra töri autóját egy szarvassal való találkozáskor, akinek a terményét megdézsmálja a vad, vagy aki nem tudja felújítani erdejét, az általában mást gondol a patásainkról.

Növekvő vadállomány

Bár a nappali kirándulók továbbra is ritkán találkoznak nagyvaddal, abban valamennyi szakember egyetért, hogy a patás vadfajok: őz, gímszarvas, dám, muflon és a vaddisznó országos állománya az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekszik. Hatásuk ezáltal a természetes élőhelyekre is egyre erősödik, aminek sem a hivatásos természetvédelem, sem az erdőgazdálkodók nem tudnak örülni. A természetvédők leginkább a védett növények lerágását, termőhelyeik tönkretételét, a védett állatfajok tojásainak, fiatal utódainak veszélyeztetését (különösen a vaddisznó esetében) róják fel a vadnak. Az erdészek az erdő felújulását biztosító makk elfogyasztását és a facsemeték hajtásainak lerágását tartják elfogadhatatlan mértékűnek, ami esetenként éppen az erdőgazdálkodás leginkább természetközeli – vadkizáró kerítések nélkül végzendő – módszereit (pl. szálalás) lehetetleníti el. Mindeközben a vadászatra jogosultak vélt vagy valós érdeke továbbra is az, hogy minél több vad legyen az erdőben, hiszen pl. a vendégvadásztatás magas vadlétszám mellett valósítható meg a legegyszerűbben. A termőföldekkel rendelkező gazdák, az erdészek és a természetvédők erős kritikával illetik a vadállomány létszámapasztásának erélytelenségét és a téli takarmányozást, ami a vad létszám gyarapodását segíti elő, olyan mértékű vadhatást okozva, ami kárként jelenik meg ezekben az ágazatokban. Bár a földeken és az erdőkben megjelenő vadhatás „vadkárként” érvényesíthető, annak arányosságát, hatékonyságát sokan – mindkét oldalról – vitatják. Az alapproblémát – különösen a védett területeken – a kompenzációval ráadásul aligha lehet orvosolni.

Vadhatástól a vadkárig

Mielőtt e logikai sort teljes egészében elfogadnánk, tekintsük át egyes vadbiológus kutatók véleményét a fentiekről. Szerintük, bár a vadlétszám növekedése tény, odáig még messze nem jutott el a folyamat, hogy az élőhelyek ne tudnának akár még több egyedet is eltartani. A vad hatása (pl. rágás, kéreghántás, túrás) helyenként valóban jelentősnek tekinthető, de – véleményük szerint – az erdő fennmaradása szempontjából még nem elviselhetetlen mértékű. Az erdőgazdálkodás szabályozási normái ugyanakkor szigorúbbak: ekkora hatás már vadkárnak számít. Fontos rávilágítani arra is, hogy ha az erdők természetesebbek volnának, vagyis több fafaj számos korosztályából állnának, gazdag cserjeszinttel és aljnövényzettel rendelkeznének, úgy ahogyan a mai erdőgazdálkodási gyakorlat előtti korokban, akkor ugyanaz a mennyiségű vad – ugyanannyi rágás, taposás, hántás stb. mellett – „meg sem kottyanna” az erdőnek. Napjaink átlagos gazdasági erdeje sivár, táplálékszegény terep a patás nagyvad számára. A táplálékban gazdagabb fiatalosok pedig általában kerítésekkel van elzárva előle, ami a rendelkezésre álló élőhely és táplálékbázis beszűkítését eredményezi. Nem csoda, hogy a vad hatása fokozottabban érvényesül a facsemeték hajtásain, amely középkorú gazdasági erdőkben sokszor az egyetlen táplálékforrás. Az erdőkben található, táplálék szempontból is attraktív, speciális élőhely foltok – pl. sziklagyepek, vizes élőhelyek környéke – ugyancsak fokozott igénybevételnek vannak kitéve, ami a környezetükhöz képest erőteljesebb állapotromlásban mutatkozik meg.

A vad hatása tehát lokálisan igen jelentőssé válhat, a kis területű, ugyanakkor viszonylag magas táplálékkínálattal kecsegtető élőhelyfoltok mindig is vonzani fogják a vadat, és kevés egyed is erős degradációt okozhat. Kérdéses, hogy az általános létszámapasztás vajon megoldja-e ezt a jellegű problémát. A mezőgazdasági területeket szintén eltérő módon éri a vad hatása – hiszen a vadkár nem egyformán jelentkezik a réten vagy éppen a kukoricásban. A vadetetés viták kereszttüzében álló témakörével kapcsolatban árnyaltabb álláspont, hogy nem rendszeresen, és általában nem minőségi módon járul hozzá a vad táplálékbázisához, ezért egyes vélekedések szerint a vadlétszám növekedésében csekély a szerepe.

A „vadkár” fogalmának túlhangsúlyozásakor a vadbiológusok időnként felhívják a figyelmet a vad természetvédelmi vagy akár gazdálkodási szempontból pozitív hatásaira is. Egyes növény- és állatfajok (pl. orchideák, lepkefajok) számára kedvező a talaj bolygatása, a lékek, és erdei tisztások hosszabb távú fennmaradása pedig az élőhelyi változatosság szempontjából is fontos. Néhány növényfaj magjának terjesztésében a vadfajok is szerepet játszanak. Az olyan egyszerűsítő megközelítések, amelyek az őshonos patás vadfajok szerepét kizárólag negatívan tüntetik fel, aligha tekinthetők megalapozottnak – hiszen évmilliók során növények és növényevők együtt alakultak olyanná, ahogy ma ismerjük őket.

A vad jelenlétének pozitív hatásai a természetes körülmények között vitathatatlanok. A gazdálkodás során megváltoztatott élőhelyeken azonban túlsúlyba kerülhetnek az olyan hatások, amelyet az erdő- és mezőgazdaság vadkárként tart számon. Ezek csökkentésére alapvetően két eszköz áll rendelkezésre; a vadlétszám apasztása és az élőhelyek természetességének növelése. Egyik sem könnyű feladat, és sok esetben egyidejű alkalmazásukra lenne szükség, ami csak átfogó stratégia és szakmailag megalapozott jogi szabályozás mellett oldható meg.

Ha felborul az Egyensúly

Mi lehet azonban a vadlétszám növekedésének legfőbb oka? Kézenfekvő, hogy a történelmi időkben a nagyragadozók – medvék, farkasok, hiúzok – jelenléte fontos szerepet töltött be a vadlétszám szabályozásában, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. A nagyragadozók szerepét idővel – fokról fokra átvette az ember. Nemcsak a vadászok, hanem a vidéken élő gazdák is kivették részüket a „szabályozásból” – ahogyan ez a világ vadonokkal határos tájain ma is a hétköznapok része. Az élőhelyek táplálékkínálata jóval több és változatosabb lehetett, amiből a vadnak bőséggel jutott. Ilyen „paradicsomi” állapotú tájak alig maradtak Európában. Az olyan ritkán lakott hegyvidékeken, mint a Kárpátok, azonban ma is fogalmat alkothatunk arról, milyen az „igazi” erdő. Vadkárról arrafelé kevés szó esik.

A Kárpát-medence alján más állapotokat találunk. „Felborult a természet egyensúlya” – mondjuk gyakran a hétköznapok nyelvén – körülírva ezzel az ember által megváltoztatott természeti rendszerek „működési zavarait”. Bár a természeti folyamatok ennél bonyolultabb „fékek és ellensúlyok” mentén alakulnak – attól még igaz, hogy az erdőt alkotó fajok közötti kapcsolatokban nagy átrendeződések is bekövetkezhetnek. Ennek számos – köztük gazdasági – következménye lehet, ami súlyos ellentéteket okozhat az érdekelt társadalmi csoportok között.

A megoldások felé

Mit tehetünk, hogy a rendszer működése elfogadhatóbbá váljon, és a szakmai-társadalmi csoportok közötti feszültség csökkenjen? Miként érhető el, hogy a vad újra azt a szerepet töltse be az erdő életében és a szakmai közfelfogásban, ami megilleti, és amelyet az elmúlt évtizedek vitái igencsak megtépáztak?

Figyelembe kell vennünk, hogy az emberi tevékenységek sora – intenzív erdő és mezőgazdálkodás, városok és utak építése, a nagyragadozók kipusztítása nem elsősorban a patás vadfajokat, hanem azok élőhelyét változtatta meg. Bizonyos tehát, hogy a „vadkár problémakör” megoldását nem kizárólag a vadállomány szabályozás fogja megoldani, az élőhelyek fejlesztésére is szükség van. Fontos az erdőterületek természetességi állapotának javítása – és ebben egyértelmű cél a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módok előtérbe helyezése, a speciális erdei élőhelyek kímélete, kialakítása. Fontos az mezőgazdasági tájak változatosságának növelése, a mezsgyék, fasorok, gyepek, vizes élőhelyek megőrzése, bővítése, mely kiemelt jelentőségű a nagyarányú állománycsökkenést mutató apróvadak szempontjából. Mindezekkel párhuzamosan kell megbirkózni a vadlétszám apasztásával, a nagyvad állomány mesterséges szabályozásával. Az ország számos régiójában a vadlétszám vélhetően olyan magas, hogy annak radikális csökkentése nélkül az élőhelyek fejlesztése, természetközeli erdőgazdálkodás nehezen képzelhető el.

Végezetül, az olyan merev jogszabályi környezet felülvizsgálatára is szükség lehet, ami bürokratikus eszközökkel túl szigorú követelményt támaszt akár az erdőgazdálkodó, akár a vadgazdálkodó felé. Ha az erdők felújulását csak mérsékelten hátráltató vadhatást sem fogadják el a jogszabályok, akkor a vadhatást a törvény teszi végül vadkárrá.

Koncepció az új vadgazdálkodási törvényhez

A Földművelésügyi Minisztérium koncepciója az új vadgazdálkodási törvényhez fontos alapelvet rögzít: „Elsődleges igény, hogy a törvény elsősorban a biológiai sokféleség megőrzéséről és a vadgazdálkodásról – mint a bonyolult életközösségeket szabályozó tudatos és fenntartható tevékenységről – szóljon, mindamellett biztosítsa a természetvédelemmel, az erdő- és mezőgazdálkodással kapcsolatos összhang megteremtését.” Ha valóban ez a régóta várt megközelítés fogja vezérelni a jogszabály előkészítést, illetve a jövő vadgazdálkodását, akkor a küszöbén állunk egy olyan szakmai párbeszédnek, amelyben mindenki a tényeket, adatokat és terepi megfigyeléseket teheti a tárgyalóasztalra a kisarkított szakmai sztereotípiák helyett. A kérdés ismét annyi, sikerül-e a gyakorlatba átültetni az integrált tervezést előrevetítő elveket.

A vadgazdálkodási törvény fő célkitűzésével egyetértve rá kell világítanunk néhány témakörre, amely nem kapott kellő hangsúlyt a koncepcióban. Bár a szerzők kiemelik a vadgazdálkodási tevékenység szakmai alapokra helyezését, az ehhez szükséges adatgyűjtésre, a vadállomány reálishoz jobban közelítő állománybecslésére vonatkozóan nincsenek megfogalmazva elképzelések. A vadfajok állományainak mennyiségi, minőségi adataira, a vadhatás pontos mérésére, rendszeres monitorozásra különösen nagy szükség lenne ahhoz, hogy az állományapasztás mértékéről az adott régió sajátosságaihoz igazodva születhessen döntés. A koncepció kitér az élőhelyek fejlesztésének fontosságára, és a vadlétszám apasztás szükségességére is, ami a két legfontosabb eleme lehet a problémák felszámolásának. Mérésekre alapozható konkrét, kézzelfogható célkitűzések azonban nem szerepelnek a koncepcióban.

A javasolt eszközök tekintetében is további egyeztetések lennének célszerűek. Példaként említhető, hogy számos szakember szerint a vadlétszám apasztás gyakorlati feladataiba több kezelő lenne bevonható, ha a vadászterület nagyságának alsó határa alacsonyabb lenne, mint a tervezetben szereplő 3000 hektár. Elsősorban a magán erdőtulajdonosok kaphatnának nagyobb szerepet saját földjeik fenntartható használatára, ami jelentős konfliktusokra adhatna hosszú távú megoldást. Szükséges lenne az is – különösen az apróvad tekintetében – hogy a vadgazdálkodás is vegye ki a részét a vadállomány szempontjából kedvező tájhasználat átalakításban, egyeztessen és állapodjon meg a földhasználókkal egy „vadbarátabb” területkezelésben.

Reméljük, hogy elértük a környezettudatosságnak azt a szintjét, ami lehetővé teszi, hogy a vadgazdálkodási törvény megalkotása során valamennyi érintett fél érdekei kiegyensúlyozottan érvényesüljenek, és a természeti területeink használata, kezelése kellő szakmai megalapozás mellett hosszú távon is fenntarthatóvá váljon.

Gálhidy László, WWF Magyarország

Forrás: greenfo.hu

(Az anyagot változatás nélkül, teljes terjedelmében közöljük.)

Megosztás

A szerzőről

1 hozzászólás

Reagálj

*