A vadászember szívét leginkább megdobogtató, lélekemelő várakozás, a szeptemberi szarvasbőgésre való készülődés. Már az is leírhatatlan élményt nyújt, ha a vadásznak lehetősége nyílik csupán belehallgatni a párás szeptemberi hajnalok koncertjébe, érezni az erdők koronás királyának dominanciáját; ilyenkor mindenki tudja, hogy az erdei színpadon a legnemesebb nagyvadunk szerepel. Mi vadászok áhítattal szívjuk magunkba minden egyes lélegzetvétellel ezt a páratlan hangulatot. Ha pedig megadatik a lehetőség, hogy vadászpuskával a vállunkon, szarvasbikára cserkeljünk, az egyenesen a vadászünnepek közé tartozik, azon belül is piros betűs kategóriába.
Somogy közepén, egy megszakítással mindösszesen öt vadásznapot töltöttem el az idei, 2016-os bőgésben. Augusztus végén már jártam kint édesapámmal – aki a terület hivatásos vadásza – megfigyelni a mozgást, ami mindenképpen bizakodásra adott okot, köszönhetően a bőséges tavaszi és nyári csapadéknak, hiszen a szarvasok nyomát lehetett mindenütt felfedezni a kisebb somogyi dombokat borító erdőfoltok körüli mezőgazdasági területeken. Augusztus 26-án, az országos vadásznap előestéjén, egy égeres melletti napraforgótábla és egy tarló közötti lesen elhelyezkedve vártam a naplementét. Az égeresben csörgedező patakmeder irányából egyértelműen be lehetett azonosítani, amint egy bika agancsával egy bokorral birkózott, majd megdagonyázott. Bőgéssel nem szerettem volna megzavarni a csendet, ezért néhány borjúhangot hallatva igyekeztem felcsigázni az érdeklődését… Egy perc, annyi sem telt el, máris kiállított tőlem jobbra, az erdő szélére, egy golyólövésnyi távolságra a fiatal dárdás dalia. Szépen kihúzta magát, nyakát a les irányába nyújtogatta, majd az újabb borjúhang hallatán agancsát a földbe fúrva hasított ki kisebb darabkákat a földből, miközben jobb lábával kapart, majd feszülten fel alá járkált, figyelt a les irányába. Éppen csak a várva várt bőgés hangja nem hagyta el a torkát. Végül sötétedés után lassan otthagytam a helyszínt és a fiatal urat. Igencsak bíztató előjelek voltak ezek a későbbi vadászatra…
Az első alkalommal szeptember 8. és 10. között tettük próbára a vadászszerencsét. Gyönyörű, kissé talán a bőgéshez túlságosan is meleg, napsütéses délutánon a terület egyik ékszerdobozához, a Dísz-erdőhöz vezetett az utunk. Előtte körbejártuk, lecsapáztuk az erdőtől távolabbi kukoricatáblákat, tarlókat, majd felmérve a szélirányt, elhelyezkedtünk a magaslesen. Előttünk egy tökföld, amely napraforgó árnyékában pihent, körülöttünk pedig a völgyekkel, vízfolyásokkal, dombokkal tagolt gyönyörű somogyi erdő.
Alighogy elhelyezkedtünk és örültünk, hogy ismét együtt vághatunk neki ennek a szeptemberi vadászatnak (nagyon korán, amikor a fák árnyéka éppen csak a szemközti erdő széléig ért), 18 óra 20 perckor megszólalt a tábla túloldalán, az erdő mélyén az első bika. A völgy szépen felerősítette a hangját, a lombkoronák és a terepalakzat visszhangozta vágyakozó bőgését, amelytől szinte megborzongott az ember. Atyai kérésre rábőgtem, amire azonnal érkezett a válasz, és egy-egy feleselgetés után érezhetően közeledni kezdett az erdő széléhez. Egyszerre pillantottuk meg, amint dühösen, agancsával egy hársfa lelógó ágait verte. Sikerült átcsábítani (innentől már csak borjúhangot használva) a takarásból egyenesen a lesünk irányába, a tökföld melletti búzatarlóra. Lassan, de folyamatosan, többször meg-megállva próbált szél alá kerülni, de a hormonok erősebbek voltak a megszokott elővigyázatosságánál és egyszer csak teljes életnagyságban kiállított elénk. Már amikor megpillantottuk is tudtuk, rá biztosan nem emelünk puskát, hisz egy kiváló, fiatal koronás bikáról volt szó. Bőgött egyet és visszafordult, lassan eltűnt a dombhajlat mögött.
Kisvártatva tőlünk jobbra két, még az előzőnél is fiatalabb – egy villás és egy csapos – bika jelent meg az erdő szélén; tanácstalanul toporogtak, láthatóan egyedül voltak, tarvad nélkül. Persze a borjúhangra, mintha csak őzhívás lenne, egészen a les alá bejöttek, akár egy rutintalan bakocska. Sötétedés után egymásnak felelgetett a koronás és a kis villás az erdőből, de hamar rá kellett jönnünk, a lakodalmat ma este máshol tartják, egy komolyabb bika biztosan birtokba vette a számos tarvadat, akiket korábban ezen a területrészen figyeltek meg.
Másnap hajnalban feltevésünk be is igazolódott, mert igen erős bőgést hallottunk a szomszédos körzetből, egy öblös hangú, minden bizonnyal idősebb bika terelgette háremét. (Egy kapitális, 11 kilogrammnál is nagyobbra becsült agancstömegű bikát figyeltek meg itt korábban, nagy valószínűséggel a környék összes nőivarú egyede az ő fennhatósága alatt tartózkodott.) Jó kilátást keresve a környező dombokat mind beláttuk leshelyünkről, ugyan a feltételezett nagy bikát nem tudtuk szemügyre venni, de nagyjából ötszáz méteres távolságból egy vastagabb nyakú keresőbikát fedeztünk fel távcsövünkben, akinek esze ágában nem volt megkörnyékezni az említett jó hangú riválisát. Szépen elvonult nappali pihenőhelyére, egy halastó fölötti akácosba. Pontosan ott talált minket a délutáni naplemente. Jobb híján a meredek domboldalban, egy bokorsor takarásában földön állva vártuk, hogy felénk kiváltson az erdőből. Egy korai bőgéssel jelezte, hogy jó helyen vagyunk, de a továbbiakban csak a nagy bika koncertje harsogott a szomszédos völgyből, feltehetően emiatt nem merészkedett ki a szemünk elé a hajnalban távolból középkorosztályúnak bírált, mindkét agancsszárán villás bika. A vadászatra szánt időm véges volt sajnos, így a következő hajnalban újabb területrészre indultunk, de a meleg, déli szél nem tett jót a vadmozgásnak, ez a hajnal üres volt.
Egy héttel később tudtam csak visszatérni és folytatni a vadászatot, persze eközben sok minden történt és változott a területen. A távolról kiszemelt, lőhető villás bikát sikerült terítékre hoznia egy szerencsés vadásztársnak. A bőgés ekkor már a tetőpontjánál járt, egy-egy bika terítékre hozatalát követően változott a jól beállt csapatok tartózkodási helye, az időközben északira váltózó szél pedig a szomszédos vadászterület határához koncentrálta a szarvasokat.
Szeptember 19-én, hétfőn hajnalban egy tarló közepén álló diófa terebélyes koronája alatt hallgattuk négy bika erős hangpárbaját, bízva benne, hogy egyik-másik rudli, illetve keresőbika a szomszédos területről visszavált hozzánk. Már reggel fél nyolc volt, amikor folyamatos bőgésemre válaszolva felgyorsultak az események, és „hazajött” az egyik bika. A sűrű erdőben esélytelenek lettünk volna, nem tudtunk rámenni, így csak abban bízhattunk, hogy megmutatja magát. Közel negyed órás feleselgetéssel, pattanásig feszült idegekkel figyeltük a közvetlen az erdő szélén, de még a fák takarásában dühöngő bikát, aki tudta, hogy hol van biztonságban… Lassan visszahúzódott az erdő közepén futó patakmederbe, mi viszont így is hálásak lehettünk ezért a testközeli élményért. Közben, gyönyörködve a napfelkelte utáni ébredő természetben, ott, ahol tavaly sikerült elejteni bikámat, három tarvadat terelgetett a tarlón a Polgár erdőbe egy feltűnően sötét színű bika. Nagyon távol voltak, de legalább tudtuk, érdemes lesz este oda kiülni. Sajnos a következő két alkalom a szomszéd területen bőgő bikák hallgatásán kívül nem járt eredménnyel, így visszatértünk első és legszebb helyszínünkre, a Dísz-erdőhöz. Délelőtt ugyanis egész éjszaka hallható, nagyon jó bőgést jelentettek a falubeliek abból az irányból, panaszkodtak is, hogy nem bírtak tőle aludni, mi persze ezt a legkevésbé sem bántuk.
Szeptember 20-án délután, mint minden rendes szél, aki barátja a vadásznak, mérséklődött egy kicsit, és így végre hallhattuk is az erdő apróbb zörejeit az elmúlt napok kicsit zajosabb, borongósabb időjárását követően. Tanakodtunk, hogy a völgy aljában lévő, vagy azon a lesen helyezkedjünk-e el, ahonnan jobban belátható a tökföld és az erdőszél… Édesapám mondta is, úgy érzi, ez a hely jobb lesz, még ha a szél csak az egyik irányba ideális, mert itt komolyabb váltók vannak, szerinte itt gyakrabban vált ki a szarvas. A felhők is elvonultak, kicsit hűvösebb, de tiszta, igazi bőgésnek való szeptemberi környezet fogadott bennünket. Méla csendben ültünk a lesen, szokatlan nyugodtság és egyben felfokozott várakozás lett úrrá rajtunk, szinte érezni lehetett, hogy ma történni fog valami. Éppen csak fél óra telt el, amikor teljesen rossz széllel kijött alattunk egy eddig még nem látott, bal száron kis koronát, jobb száron villát viselő, ígéretes fiatal bika. Gyanúsak voltunk neki, de nem ugrott meg, beért a napraforgó és a tök közé, közben folyamatosan az erdő aljában lévő tarvágás irányába nézett, ami leshelyünk mögött terült el. Egy apróbb ágroppanás jelezte, hogy biztosan vannak még szarvasok az erdőben. De ha a vezértehén ott hozza ki a csapatot, ahol a kis bika is kiváltott, azonnal visszafordul, ő biztosan nem lesz ilyen óvatlan. Miközben ezen tanakodtunk, egy nagyobb ágroppanás és egyetlen rövid bőgés jelezte mögöttünk, hogy elindultak. Lassan közeledtek, pontosan irányunkba, a les mögött elterülő völgyből jöttek felfelé. Szükségtelennek éreztem a bőgőkürt használatát, a hangokból nyilvánvaló volt, hogy több tarvadat kísér egy hárembika, ráadásul éppen felénk tartanak. Aztán csend. Édesapám szólt, hogy vegyem fel a puskámat, álljak fel, mert nagyon közel fognak kijönni mellettünk és akkor nem tudunk megmozdulni sem. Igaza volt! A les bal oldalán, jó széllel, éppen ahol én helyezkedtem el, egy kisebb reccsenést követően megjelent a vezértehén feje, követte a borja. Felnézett a lesre, talán hetven méterre lehettek, de ekkor már a lőpozíciót elfoglalva mozdulatlanul figyeltem szabad szemmel őket a céltávcső mellett. Szépen sorakoztak ki az árvakelésre, tehenek, ünők, borjak, összesen hét tarvad, máris elkezdtek csipegetni. A biztosítót ekkor állítottam élesre… Aztán megjelent a várva várt bika, én még csak éppen megpillantottam az agancsát, ahogy tolta ki magát a lombok közül, de vadásztatóm a keresőtávcsőben bírálva azonnal mondta, hogy lőhető, amint tisztán áll, ne habozzak… Amint teljesen kiért, kissé féloldalasan, farral állt, a szálkeresztet a nyakán tartva követtem mozgását. Jó terpesztésű, villás bika, szép hosszú, kifent ágakkal, már nem a fiatal korosztályból, erős nyaka, hatalmas teste impozáns látványt nyújtott. Eztán kissé oldalazva megkerülte háremét és teljesen keresztbe fordult. Ekkor érte lövésem közvetlen a lapocka mögött. Szépen jelezte a találatot. Megiramodott a csapat és pillanatok alatt eltűntek, visszafordultak a völgybe, ám a bika kissé felhúzott lábát és megbicsakló mozdulatát látva éreztem, hogy jó helyre ment a lövésem. 18 óra 50 perc volt ekkor a pontos idő.
Hatalmas sóhajtást követően megveregettük egymás vállát. Megvan! Nem sokat vártunk a rálövést követően, hogy mielőbb, még jó lővilágban keressük meg a visszaváltás helyét, nyomokat, lőjeleket. Mindössze néhány lépést kellett csak eltávolodnunk a fák közé simuló lestől, máris megpillanthattuk a föld szélén, ahogy jobb oldalán feküdt erdei ravatalán. Nem kell részleteznem, hogy milyen érzés egy vadászembernek birtokba venni az erdők koronás királyát, és milyen szerencsésesek vagyunk édesapámmal, hogy egy ilyen megismételhetetlen vadászélménnyel lehettünk gazdagabbak. Minden úgy történt, hogy megrendezni sem lehetett volna szebben. Ott fejeződött be ez a vadászat, ahol elkezdődött, a Dísz-erdőnél. A terítéknél boldogan és meghatódva szorítottunk kezet, sosem felejtjük el! Zúgjon az erdő neki odaát, köszönöm mentoromnak, Németh Imrének a vadásztatást!
A kifőzést követően a bikát 7 évesre, az agancsot 6,3 kilogrammra saccoljuk…
Forrás: Németh Zoltán
