„Csak egy őzsuta”

0

„Nem kérek sokat az élettől, de azért lehetne még pár vadásznap ilyen, mint ez. Elejét véve, hogy a kedves Olvasót untassam egy átlagos vadász átlagos vadásztörténetével, összeadom hát, hogy mi várható, jobban mondva mi nem várható a történetben: nincs benne éjjellátó, nincs benne hosszú lövés, nincs benne nagy trófea, nincs benne hősiesség, nincs benne drága fegyver, és főleg nincs benne luxus. Hogy akkor mi marad benne? Benne marad a vad, a nagybetűs Vadászat kutyámmal, sok kilométer cserkészet, türelmes lesvadászat, hibák, sikerek. És benne marad egy öreg, kovás, elöltöltős puska is.

Rég vártam erre napra, pedig vadászhattam már elöltöltő fegyverrel, de ez most valahogy más. Végre teljes jogon, friss, ropogós elöltöltő fegyveres vadászengedélyem birtokában indulhattam neki a Börzsöny hegyeinek hannoveri vérebemmel, Szederrel. Ő is várja az eseményt, persze számára majdnem mindegy, hogy a gazdi vállán milyen puska lóg…

A puska a császári-királyi 1765 M katonai vadász/mesterlövész puska modern kori replikája, melyet a Pedersoli cég készített. A fegyver 0,54” űrméretű, huzagolása pedig 66”-en fordul egyet, vagyis inkább rövidebb kúpos – de főleg tapaszolt gömblövedék – lövésére alkalmas. Azt mondják, hogy nem ez a kombó a legalkalmasabb vadászatra, de ezzel nem értek egyet. Legalább olyan jó teljesítményre, pontosságra képes, mint a gyors huzagolású, műanyagkosaras vadászlövedéket tüzelő modern elöltöltő puskák. A fegyverhez hosszú idő alatt kikísérletezett, jól beállított vadásztöltetem 110 grain 2Fg szemcseméretű feketelőporból, valamint a Lee-féle öntőformával öntött 300 grain tömegű REAL lövedékből áll. Érdekes működési elvvel rendelkezik: már a betöltéskor belevág a huzagolás az enyhén túlméretes kúpos lövedék gyűrűibe, így biztosítva a mechanikus illeszkedést. A lövedék 550 m/s körüli sebességgel hagyja el a csövet, 50 m-en 5 cm magaslövésre beállítva 90-95 méterig vadászhatok vele alá- vagy fölécélzás, irányzékállítás nélkül. A torkolati energia 2900 J felett van, így jogi szempontból is alkalmas minden hazai nagyvadfaj elejtésére.

A fegyver megtöltése nem bonyolult feladat. Helyezzük a kakast biztonsági félállásba, egy száraz tapasszal húzzuk ki a csőből az olajat, ellenőrizzük a gyúlyuk átjárhtóságát egy tűvel, majd töltsük a torkolatba a lőport, majd szorosan nyomjuk rá a kenőanyaggal ellátott lövedéket. Ha a lakatot felporoztuk, zárjuk le az a serpenyőt, hagyjuk a kakast biztonsági állásban, és már indulhatunk is vadászni.

A kovás puska persze igényel némi speciális ismeretet, kezelése és a pontos lövés nehezebb feladat, mint egy csappantyús lakat esetében. Minden azon múlik, hogy képződik-e elegendő szikra: tiszta-e az acél, éles-e a kovakő, tiszta-e a gyúlyuk. Ha mindezt biztosítjuk, alig lehet érezni, hogy a gyújtás lassabb. A pontos lövészhez persze a jól kidolgozott töltet mellett szükséges némi hidegvér is: a szem előtt lobbanó felporzólőpor villanását meg kell szokni, mert ha a célzó szem pislog, az izom görcsbe rándul, egészen biztosan pontatlan lesz a lövés.

A leírt folyamat persze csak elolvasva hosszú. Még koromsötét van, amikor kilépek a vadászházból. Nincs már csípős hideg, de azért jól esik még a kabát. Szeder kutyám izgatottan néz, vadászláztól remegve kérdi, mikor indulunk már? Hiába próbálnék ilyenkor tovább aludni, ő korábban kel és nyirkos orrával arcomat döfködi, ha a gazdi még meg sem fordult az ágyban. Pár lépés, és már töltöm is a puskát. Sokat lőttem már e fegyverrel, így oda sem kell pillantanom, a kezem automatikusan csinál mindent magától.

Pár lépés. Mennyit vártam erre… Szeder vadász üzemmódba kapcsol. Nem látom már rajta a hamari kölyöktermészetet: megfontoltan, lopakodva megy előttem a vezetéken 3-4 méterre, de a póráz nem feszül. Kimérten szimatolva nyomoz, és iránytűként emeli orrát, ha a közelben vadat érez. Már pirkad, amikor felérek a hegygerincre, mely jó néhány kilométeren keresztül fut a Kemence patak mellett. A kaptatótól zihál a tüdőm, lábaim pedig köszönettel veszik tudomásul, hogy félóra emelkedő után végre szintben megyünk tovább. Lassan megjelennek a nap első sugarai. Jó széllel megyünk végig, s alig kell pár száz métert mennünk, míg Szeder emelni kezdi fejét és lelkesen szimatol a szélbe. Nem téved, tőlünk 100-120 méterre pillantjuk meg a sűrű túloldala mögött felénk baktató fiatal bakot és sutát. Ha a bozót mellett haladnak végig a váltón, tőlünk 20-30 méterre kell, hogy előbukkanjanak. Egy farakás mögött kushadunk csendben, továbbra is szél alatt, de az egyre idegesebb Szeder kutyával. Az őz szaga valahogy kicsapja néha az önkontrollt a vérebből. Mintha ősellensége lenne a nemes vad.

A két őz épp ott lép ki, ahol vártuk. Elöl a bak, szép, nyúlánk, barkás aganccsal, mögötte 10 méterre a suta. A suta bizalmatlanabb. Talán érzi, hogy valami nincs rendben. Kilép a nyiladékra, ráemelem a puskát. Tökéletes lőtávolság, a fény is jó, még a puskát is fel tudom támasztani a farakáson. Nézem, ahogy a mellső lábon ingadozik a fehérre festett célgömb, átvéve kalapáló szívem izgalmát. Nem lövök. Nem tudom miért. Az idillt Szeder halk nyüszögése oldja fel. Mindkét őz megriad. A bak megállás nélkül lefut a hegyoldalon, a suta még megáll 80-90 méteren egyszer. Lehetne lőni, de nem teszem. Kevés volt még a vadászat. Ebben az idényben ez az egy nap maradt. Minden percét szeretném megélni még.

Tovább indulunk a gerincen. A régi erdészeti utat benőtte a szederinda, látszik, hogy nem használják. Ezen a részen nem pusztított úgy a jég, mint a Csóványos felé vezető utak mentén, így az erdészet sem e területek letermelésével volt elfoglalva, nyugtot hagyva az erdő vadvilágának.

Jó órás cserkelés után megállunk egy napsütötte réten. A reggeli melegben már puhul a föld, s szinte szemmel láthatóan olvadnak a téli hó utolsó bástyái az északi oldalakon. Nem hallatszik más, csak a régi keréknyomban végigfutó patakocska csobogása. Szeder kellemesen elnyúlik a szendvicsillatú hátizsák mellett, én meg egy jó pipa elszívásával konstatálom, hogy itt és most a világon semmi probléma nem létezik. Még jó két-három óra hegyen-völgyön, amíg visszaérek a vadászházhoz. Nincs hiányérzetem. Megriasztottunk egy fiatal bikát és egy magányos sutát, de lövésre lehetőség már nem adódott.

vadaszat2017feb20170225_071736_resized-1-768x576

Délután lesvadászat a cél. A vadászház felett több kisebb, művelés alatt lévő vadföld van, a Rakottyás-bérc tövében pedig egy szép kaszáló, közepén lessel, nyugati szegletében a sűrű mellett szóróval, déli oldalán erdővel. Mind a lesről, mind a facsoport tövéből jó elöltöltős lőtávolságok adódnak, semmilyen irányban sem kell messzebbre nyúlni, mint száz méter. Szeder nem szeret lesre mászni. Elégedetlen tekintettel jelzi ilyenkor, hogy összekeverem egy K9-es kutyával. Némi noszogatásra persze felmászik mellém, és kipihenve a reggeli cserkelés és a délutáni családi kirándulás fáradalmait, elnyúlik lábamnál, jóízűen hortyogó fejét bakancsomra téve. Jó a szél, pont a szóró mögötti kefesűrű felől fúj az arcomba.

Nem kell sokat várni. Három suta jelenik meg a rét délkeleti sarkában, és lassan legelészve közelítenek a szóró felé. Várom, hogy a lehető legkisebb legyen a lőtáv. Nem kellett volna. Kiérnek a napsütötte részre, én pedig próbálok megküzdeni a szemembe tűző lemenő nappal. Rendezném az irányzékokat, de nehezen megy. Mégis hangtalanul felhúzom a kakast, és már kattan is a gyorsító: a lakat villámgyorsan süt, megszólal a puska. Nem érzem most sem, hogy lassabb lenne, mint bármely csappantyús fegyverem. A három suta felnéz, kiszúrnak a lesen és egészségesen kiügetnek a színpadról. Átkozom magam, miközben újratöltök. Sejtem, hogy aznapra ennyi volt a vadászat. Ez nem vadaskert, ők pedig nem kerti vadak, hogy újra megálljanak. Várok tíz percet, aztán elindulok Szederrel megnézni a helyet. Körbejárjuk a célzott suta helyét, de a kutya nem mutat sebzést. Elhibáztam. Legalább nem sebeztem, vígasztalom magam. Közben fordul kissé a szél. Nem ülök vissza a lesre, hanem a rét szélén keresek jó takarást adó leshelyet. Szedret elfektetem és lekötöm. Jobb ez, ha ilyen közel vagyunk a vadhoz. Hiába a lövés, alig 20 perc múlva egy 3-4 éves forma bak üget ki a rétre. Nem vesz észre. Nyugodtan kezd szemezgetni a szórónál. Most kamerával vadászom. Jó negyedórán keresztül filmezem a békésen eszegető vadat. Barkás agancsa szép hatos, fülénél kétszer magasabb. Sérve van. Pamacsa mellett jól láthatóan valamely belső szerve türemkedik ki.

Konstatálom, hogy kamerával vadászni éppoly élvezetes, mint puskával, mikor bal szemem sarkában egy sutát pillantok meg a rét határán. Tőlem 60-70 méterre indul keresztül a mezőn, meg-megállva. Szeder izgatott, de szerencsére fekve marad, orrával – és egyébként minden idegszálával – követi a vadat. Felemelem a puskát, hátammal a fának dőlök, hogy biztosabb legyen a célzás. Megfogom a kakast, elkezdem hátrahúzni, miközben a ravaszt is hátrafeszítem: így nem kattan a sárkány, mikor teljes állásba ér. Követi a blattra rendezett irányzék a sutát. Csak állj meg egy pillanatra! 70 méter lehet a távolság. Megfeszítem a gyorsítót. A halk kattanás arra elég, hogy a vad megálljon, de nem néz felém. Dörren puska, kezem magától teszi a dolgát. Szinte meg is lepődöm a visszarúgástól. Oszlik a füst. A suta egy helyben áll, miközben a bak, és a másik suta kifut a képből. Iszonyatosan lassan telik el öt másodperc. Remegő kézzel keresem a töltéstokot és a lövedéket az újratöltéshez. Kiszórom a lőport a cső mellé. Mennyivel nehezebb ez most, mint hajnalban. Közben a suta hátsó lába megrogyik, összeesik. Még kettőt rúg és vége. Elönt a veríték. Vége. Nem szenvedett. Köszönöm.

vadaszat2017feb20170225_174151-1-768x576

Kivárom a 10 percet, próbálom féken tartani Szedert, aki tudja, hogy lövés után jó dolgok szoktak történni. Nem érti, hogy miért nem mehet már oda. Birtokba vesszük a vadat, miközben lelépem a távolságot. Örömmel ugrálja körbe a sutát, és nyalogatja a sebből szivárgó vért. Jó helyen van a találat. Kerek, űrméretes bemeneti és 2-3 cm-es kimenti nyílás. A bemenetnél mintha lyukasztóval vágták volna. Sebtöret, utolsó falat. Megadjuk a tiszteletet. Most nincs aki, kalapomra tűzné a töretet, de nem is bánom.

vadaszat2017feb20170225_180616-1-768x1024

Előveszem a bálakötöző madzagot, amit még idefelé dugtam a zsebembe. Összekötöm az elejtett vad lábait, és mint táskát veszem a vállamra, hogy visszavigyem a vadászházhoz. A szürkület utolsó perceiben érek vissza zsibbadó karral. Mégis milyen jó érzés! Bár mindig így cipelhetném a lőtt vadat. A család már vár. Hallották a lövés visszhangját a hegyek közt. Terítéket csinálok. Kisfiam mosolyogva járja körül, és azzal viccel, hogy hogyan lesz belőle másnap vacsora. Kislányom csitítja: tiszteletlenség a terítéknél nevetni. Igazat adok neki, és magyarázok valamint. Fiam öt éves. Nem hiszem, hogy pontosan érti, hogy az elejtett őz éppoly élőlény volt, mint mi.

Előkotrom a laposüveget, és meghúzom bőségesen. Égeti a nyelőcsövemet a pálinka. Nem is tudom, hogy jól esik-e. Leülök a vad mellé és gondolkodom. Nem lesz trófea a falon, mégis tudom, hogy a mai napra és a sutára mindig emlékezni fogok.

Németh Balázs

Királyháza, 2017. február 25.”

Forrás: kapszli.hu

Megosztás

Szóljon hozzá! (A személyeskedő sértegetéseket és trágárságokat töröljük!)


*

error: Védett tartalom !!