fbpx

Ízelítő februári lapszámunkból

0

A Magyar VADÁSZLAP idei második lapszámában ezúttal a vadhússal és a vadgasztronómiával kapcsolatos kérdéseket járjuk körül. A lapot február 1-től keresse az újságosoknál! Ha nem akar addig várni, akkor pár perc alatt könnyen előfizethet (így a magazin már korábban a postaládájában várja majd), amennyiben ide kattint.

A tartalomból:

– Minden vadnak megvan a maga etikus módja, ahogyan megválthatjuk a szenvedéstől. Van, amit le kell tollazni, van, amit tarkózni illik, vagy gerle esetében a hátát összeszorítva „altatjuk” el kíméletesen. Nagyvad esetében réges-régen kegyelemdöfést is alkalmaztak, mára ezt a megbízható puskák és muníció korában a lövés váltotta fel. A kegyelemlövésről Tőtős Lehel írt.

– A vadhús az élelmiszerlánc része. Elsődleges termelői, előállítói mi magunk, vadászok vagyunk. Félreértés ne essék, korántsem az ember eszébe ötlő tenyésztési tevékenységre gondolok a fenti kifejezések kapcsán, hiszen szabad területi körülmények között élő vadállományunkkal ilyen téren viszonylag kevés teendőnk van. Sokkal inkább arra, hogy gasztronómiai szempontból a jelentős húsmennyiséget produkáló nagyvadgazdálkodásunk befejező fázisa, a hasznosítás, vagyis a vadászat során a lövés minősége döntően kihat a hús, mint alapanyag későbbi felhasználási lehetőségeire. A témáról Németh Zoltán írt.

– A feldolgozóba beérkező vad mikrobiológiai tulajdonsága a felvásárlási árban nem jelenik meg, tehát, ha kobzásra ítélik, az az üzem vesztesége és kockázata. A jogosultnak – vagy magának a zsigerelést, illetőleg lőtt vad szállítását végző személynek (elejtőnek, illetőleg kísérőnek) – ilyeténformán szinte semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a begyűjtőhelyre kerülő vadtest, mint élelmiszeralapanyag kielégítő higiéniai állapotban legyen. Sajnos pont ezért oly gyakran tapasztalható, hogy nem kellő körültekintéssel járnak el az illetékesek az elejtett vad „rendbetételét” illetően. Legalábbis, ha leadásra szánják a zsákmányt. Amennyiben viszont vadászrészként saját felhasználásra kerül, sokkal elővigyázatosabbak a vadásztársak… „Az erdőtől az asztalig” címmel Wallendums Péter írt a februári lapszámba.

– A Masuer márkát senkinek nem kell bemutatni. Nagyapáink régi 8×57-es „hadi mauzerje” sokunk számára egyet jelentett a vadászpuskával. Minden kétséget kizárva kijelenthetjük, hogy Magyarországon a FÉG fegyverek mellett a legelterjedtebb puska volt. Persze a Mauser modernkori palettája is bizonyított már az elmúlt évtizedekben. Az M98, M03, M12 mind-mind nagyszerű vadászpuskák, melyek kompromisszummentesen szolgálják a tulajdonosokat évtizedeken át. 2018-ban azonban a cég bátor lépést tett: elhatározta, hogy visszatér a belépő árkategóriába, és olyan puskát gyárt, mely teljesíteni képes minden vadászati igényekkel kapcsolatos modernkori feltételt, ugyanakkor nagyszerűen megfelel az aktív vadűzést kereső vadászok számára. Az M18-ról Németh Balázs írt.

– 1910. szeptember 10-én látta meg a napvilágot Kansasban egy Roy E. Weatherby nevű fiatalember, aki egész életét arra tette fel, hogy speciális, saját elképzelései szerint megtervezett töltényeivel és később puskáival az elhivatott vadászok minden igényét kielégítő alternatívát nyújtson a klasszikus, sokak által használt lőszer- és fegyverválasztékkal szemben. A Weatherby gyárról és puskáiról Tógyer Imre írt a februári lapban.

– „Akkoriban még nem tudtam, hogy a terítékfotók elsősorban nem a puskáról szólnak” – vallotta meg őszintén Hidvégi Béla világvadász, miközben a korai vadászéveiből származó fotókat nézegettük otthonának nappalijában. A felvételen egy leopárd fekszik a ravatalon, a 7×64-es Mannlicher-Schönauer pedig a háttérben egy fának támasztva pihen a jól végzett munka után. Személy szerint most örülök neki, hogy az ismert vadászíró anno néha nem figyelt erre a megfogadandó lelki mércére, mert különben nem láthatnám beszélgetésünk tárgyát, első, egyben örök kedvenc vadászpuskáját. Az ismert világvadászról és kedvenc puskájáról Kókai Márton írt.

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*