Ízelítő szeptemberi lapszámunkból

0

A Magyar VADÁSZLAP idei kilencedik lapszámában ezúttal a bőgéssel kapcsolatos szakmai kérdéseket járjuk körül. A lapot szeptember 6-tól keresse az újságosoknál! Ha nem akar addig várni, akkor pár perc alatt könnyen előfizethet (így a magazin már korábban a postaládájában várja majd), amennyiben ide kattint.

A tartalomból:

– Aki már kísért fizetővendéget, vagy legalább bérvadászként alkalma volt egy idegen területen puskát ragadni, nagyon jól tudja, a két félnek tökéletesen egymásra kell hangolódnia ahhoz, hogy a közös cél – egy vagy több vad elejtésének a kísérlete – eredménnyel kecsegtessen. Ez nyilván feltételez egyfajta bizalmi viszonyt: a vendégnek meg kell bíznia a kísérőben, ami persze fordítva is ugyanúgy érvényes. A kisérőnek és a vendégnek valamennyire alkalmazkodnia kell egymáshoz, habár inkább a kísérő részéről van szükség kompromisszumokra…

– Juhász Ferenc kollégánk idén sem volt rest, s megírta a tavalyi bőgésben szerzett tapasztalatait.

– Egy latin bölcselet szerint az idők változnak, s mi is változunk velük (tempora mutantur et nos mutamur in illis). Természetesen a nyelvünk is folyvást módosul, formálódik, egyes kifejezések eltűnnek, mások megjelennek, s beépülnek a szókészletbe, gazdagítva ez által annak igen választékos tárházát. A magyar vadásznyelvre ugyanez vonatkozik, ki emlékszik ma már például a Bérczy Károly által szerkesztett, 1859-ben közreadott műszótár egyes cikkeire, melyek az elmúlt másfél évszázad során esetleg még néhol fel-felbukkantak, mielőtt majdnem végérvényesen kikoptak.

– Emlékezetes „bőgésélményekről” sokféle jutott eszembe az elmúlt évtizedek szeptembereire visszagondolva. Voltak vidám történetek, többnyire eredményes vadászatok, azután keserűek is, amikor a vérebbel keresett sebzett vadat a végén elveszítettük. Néha nevetséges dolgok is történtek egy-egy cserkelés alkalmával, valamint veszélyes kalandok is akadtak, de szerencsére mindig jól jöttünk ki belőlük – emlékszik vissza Jung Jenő cikkében, amelyben mi másról, mint az elmúlt évek bőgéséről mesél.

– Tudják miért fontos „zarándokhelye” a világ vadászainak és sportlövőinek az Olaszország északi szegletében megbúvó Val Trompia völgy, s a festői környezetben itt szorosan egymásba „kapaszkodó” települések? Azért, mert az 1500-as években innen, a Mella-folyó mellől indult útjára az olasz fegyveripar, amely mind a mai napig számos gyár otthona. A többi között a Marchenoban helyet kapó Rizzini is itt székel, ahová nem is akármilyen indokkal kaptunk bebocsájtást.

– Nem emlékszem olyan szeptemberre fiatal koromból, amikor ne esett volna iskolakezdés környékén pár napon keresztül az eső – írja cikkében Tőtős Lehel. – Azután a nyár fokozatosan kitolódott, és sokszor még a bőgés idején is kánikulai hőséget kellett elszenvednünk. A párás, hűvös hajnalok azért mégis jellemzőek maradtak Szent Mihály havára, és szerencsére egy-egy ilyen őszies pirkadat bizony alaposan felerősíti a szarvasok hangerejét. Ha pedig mégis megnyílnak az égi csatornák, komoly eséllyel indulhatunk az erdőre, egy jó agancsos elejtésének reményében. A gímek tehát rá sem hederítenek a csapadékkal járó időjárási viszontagságokra, és megfelelő öltözékkel a vadászok is hatékonyan védekezhetnek ellene, a puskánk viszont pont az esőt viseli a legrosszabbul.

– Ha dr. Bán István névjegyet szeretne magának készíttetni, minimum egy A4-es méretű papírlapra volna szüksége, az önéletrajza pedig – még ha vázlatosan akarná is bemutatni tudományos- és vadászpályafutását –, csupán egy vaskos kötetbe férne bele. Több szakterületen alkotott maradandót, harmincöt könyvet írt, melyek közül jó néhányat használnak ma is egyetemi jegyzetként vagy kötelező irodalomként a jövő kutatói. Nem csupán itthon, hanem a világon szinte mindenütt. Erdőmérnök, matematikus, vadász, szépíró, számos hazai és nemzetközi kitüntetés birtokosa, a Csodaszarvas Társaság alapítója, akinek kalandos sorsa regénybeillő fordulatokat rejt…

Megosztás

Szóljon hozzá! (A személyeskedő sértegetéseket és trágárságokat töröljük!)

*