fbpx

Mi (is) tehetünk róla, mi (is) tehetünk ellene!

1

A vadgazdálkodás és a vadászat negatív megítélése hosszú idő óta foglalkoztat. Kicsit mindig személyesen érintett egy-egy bántó megjegyzés, vagy szándékosan felnagyított hír a médiában. Aztán mentorom, Szemethy László tanácsát követve (amit jó szívvel ajánlok mindenkinek), „leültem egy csendes sarokba és gondolkoztam.”
Sajnos, nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy a laikusok csak a rossz példával találkoznak. Legyen az szétdobált zsigermaradvány a turistaúton, vagy részeg vadász a kocsmában. Azt az áldozatos munkát, szakmai törődést, önfeláldozó tenni akarást valahogy nem reklámozza az a 60 ezer vadász, aki vérig sértve érzi magát a közvélemény általánosításai következtében. De még az érdekképviseleteink is mélyen hallgatnak, és csak akkor kerül elő egy-egy állásfoglalás, ha már felbolydult az egész ország. De az „ellenkampány”, a hivatásunk igazi értékeinek átadása, sajnos, továbbra is elmarad.
Időközben a Vadvilág Megőrzési Intézet hallgatójaként részt vettem az első vadbiológus táborban. Igen nagy hatással volt rám az, ahogy láttam a többi, nagyrészt „civil” résztvevőt, hogyan formálódik a véleményük. Később, az Intézet munkatársaként már a program előadói oldaláról szereztem ez irányú tapasztalatokat. A Kutatók Éjszakája rendezvénysorozaton szerencsém volt alkalmanként több száz kisgyermeknek elmagyarázni a csapdázás szükségességét, bemutatni nekik a csapdák működési elvét. És ekkor jött a felismerés. A kicsikkel kell elkezdeni! És nem azért, mert a felnőttek elé nem merek kiállni a véleményemmel. Sőt, a gyerekek sokkal egyenesebben, kíméletlenebbül kérdeznek! De pártatlanok, és gondolkoznak, mikor választ kapnak, mérlegelnek, és döntenek, hogy elfogadják-e a választ, vagy sem. Rendkívül érdeklődőek és nyitottak minden új információra.
Egy vadbiológus táborban egyik kollégám előadására vártunk, én álltam a gyerekek előtt a katedrán, míg megérkezett. Addig vadásztörténeteket meséltem, hogy elszórakoztassam őket. De ők egyre komolyabban néztek rám, majd a lövés után megkérdezték, miért kell elvenni az életüket, és mi történik utána. Mikor elmeséltem, hogy a terítékre hozott vadat levett kalappal közelítjük meg, némán tisztelgünk előtte, utolsó falattal, sebtörettel tiszteljük meg, nem léphetünk át felette, stb., döbbent csend lett. Nem hittek a fülüknek, ők azt hitték, ez egyszerű gyilkolás, mint a filmekben. A végén azt mondták, városi lány létükre eljönnének egy vadászatra, megnézni, milyen szép szertartás ez!
Nem sokkal ezután kis testvérem természetismeret könyvét lapozgattam, mikor felfedeztem, hogy az általános iskola második osztályos tankönyvében az őz a szarvas nőstényeként szerepel… Felhívtam a tanárnőt és megkértem, engedje meg, hogy bemenjek, és meséljek a kicsiknek az erdőben élő állatokról, viselkedésükről. Nagyon örültem neki, mikor lehetőséget kaptam, és némi izgalommal vegyes várakozással közeledtem az iskola felé kalapban, vadászzakóban, mindenféle érdekes tárggyal a táskámban. Kétszer negyvenöt percet kaptam és 72 kis másodikost. Ugyanis idő közben híre ment, hogy jön egy vadász, aki mesélni fog az állatokról. Nem szaporítom a szót, életre szóló élmény volt, sokáig azt hittem, csak nekem. Úgy figyeltek, mintha cukrot osztanék, kérdeztek, meséltek, élvezték a szarvasbőgést, a sakálvonyítást, elmesélhettem, hogy a szarvasnak nem szarva van, és hogy miért is kell vadgazdálkodnunk. Néhány hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy az egyik kislány azóta elballagott, de azt mondta, általános iskolai pályafutása legjobb két órája ez volt.
Szerencsére több Kutatók Éjszakája és még több általános iskolai előadás következett. Ezeken az órákon tudok mesélni a kicsiknek a vadászetikáról, meg tudom mutatni az állatok hangjait a csalsípok segítségével, és egyáltalán megmutatni nekik, hogy ha azt hallják, „VADÁSZAT”, akkor az igazából mit és kiket takar. Hogy egy olyan értékrenddel nőhessenek fel, amely segít nekik megszűrni a média szennyét, helyre tenni a hallottakat, és eldönteni, mi igaz és mi nem. Hogy tudják, igaz vadászember nem tesz ilyet vagy olyat, egyszerűen nem teheti, mert a szíve mélyén még az íratlan szabályoknál is szigorúbb rend uralkodik. Természetesen elmondom nekik, hogy a vadászok között is vannak rossz emberek, csalók, hazugok, akárcsak bármely más szakma képviselői között. De ez már az ember sajátossága. Remélem, hogy a szüleik tisztelik majd annyira gyermekeiket, hogy ha másnak nem, hát nekik elhiszik azt, amit majd otthon elmesélnek a kicsik.
Mindezt nem azért meséltem el, mert dicsekedni akarok. Nincs is miért, hisz amit csinálok, szórakoztat, ahogy a hallgatóságot is. Sőt, mondhatom, hogy önző módon saját érdekem, hogy megpróbáljam olyan irányba mozdítani a felnövekvő generáció egy részét, amely világban szívesebben élnék. Másrészt ezzel a kezdeményezéssel nem vagyok egyedül. Még jó néhányan járnak iskolákba, vezetnek túrákat, tesznek szakmánk, hivatásunk hírnevének öregbítéséért. Kis emberek vagyunk, egyszerű vadász emberek, akik nem sajnáltatják magukat, hanem teszik, ami tőlük telik. Ingyen, segítség nélkül, saját pénzből vásárolt felszereléssel, saját időből, az érdekképviselet munkáját végezve… De mindez nem számít, csak az a néhány gyermek számít, akik úgy nőhetnek fel, hogy tudják az igazságot rólunk, vadászokról.

Forrás: (Hajdu Márk – Erdő-Mező Online – www.erdo-mezo.hu)

Megosztás

1 hozzászólás

  1. A vadászati törvényt olvastad? Tudsz róla, hogy egy erdő egészségét a ragadozók tartják fent és a vadászati törvény az összes ragadozó irtását írja elő (lásd dúvad). Innentől fogva a vadász csak kárt tehet

Szóljon hozzá! (A személyeskedő sértegetéseket és trágárságokat töröljük!)

*