Felmerül a kérdés, miért esik egyáltalán szó az utánkeresésről? Hiszen, aki vadászjeggyel rendelkezik, tisztában van vele, hogy sebzés esetén a kutya és vezetője megkeresik azt a vadat, amely a lövés után nem rogyott tűzben. Sajnos, ez egy olyan része a vadgazdálkodásnak, ahol az elmélet sok esetben nem találkozik a gyakorlattal. Arról nem is beszélve, hogy hol tart az utánkereső kutyák, vezetőik és egyáltalán a szakma megbecsültsége a vadásztársadalmon belül és kívül?
Jelenleg a megpiszkolt vad szenvedésének megváltása, az értékes vadhús és a trófea, egyáltalán a vad birtokba vétele inkább íratlan, mint írott kötelességünk. A vadászati törvény és a végrehajtási rendelet (továbbiakban vhr.) alapján kötelező a sebzett nagyvad felkutatása és elejtése. A Vhr egy bekezdését külön érdemes kiemelni, hiszen erről hajlamosak vagyunk
22.§ (1) A sebzett vadat addig kell keresni, amíg megtalálására esély van. Nagyvadra leadott lövésnél akkor is utánkeresést kell folytatni, ha a helyszínen sebzésre utaló jelek nem találhatók.
A fentiek tükrében hogyan veszhet el mégis annyi vad? Mint azt az élet más területein megszokhattuk, itt is a szabályok betartatása marad el. Ezért ha csak a belső kényszer, az íratlan szabályok betartása és a vad tisztelete nem dolgozik az elejtőben – vagy a vadászatra jogosult szakszemélyzetében – , akkor a vad elveszik.
Pedig a megsebzett, de nyomát vesztett vad kézre kerítése egyrészt erkölcsi kötelességünk, másrészt gazdasági érdek is. Az elejtési díjon és a lőtt vad húsának értékesítésén keresztül bevételt jelent a vadásztatónak és bevétel az ágazatnak, ezáltal a nemzetgazdaság része. Hogy mennyi vad lesz az enyészeté, még csak megbecsülni sem lehet. De bizonyosan ezres nagyságrendről beszélünk, ami több száz tonna kárba veszett vadhús, több tízmillió forint elejtési díj és bizony több ezer, szenvedni hagyott élet.
Hogy miért nem keresik, kerestetik sokan a vadat? Manapság a vadászati lehetőség közelébe jutók egy részét nem a vadászat érdekli, hanem a vad elejtése. Nem szánnak elegendő időt a lövésre legalkalmasabb pillanat kivárására, a lővilág utolsó utáni perceiben is elvállalják a lövést, és a sort folytathatnánk a több száz méterről leadott vagy a találomra odadobott lövésekkel. Ezzel párhuzamosan csökken az igény a vadászat megélésére, a teljességre, amit nem a vad elejtése, hanem vadászatra szánt idő képes biztosítani. Ez sajnos, párosul a vad iránti tisztelet hiányával is. Hiszen sok esetben, ha nem marad helyben a vad, esetleg nincs elegendő vér a rálövésnél, kényelmesebb hazasétálni, mint egy álmatlan éjszaka után segítséget kérni, és menni, míg meg nem tudjuk váltani a vadat a szenvedéstől.
Ugyanez az érdektelenség tapasztalható a cégek, vadásztársaságok szintjén is. A hajtó- és terelővadászatok alkalmával gyakran előfordul, hogy a sebzett vad után akkor sem mennek, ha helyben lenne a segítség.
Talán a probléma legjobb megoldása az, ha megpróbáljuk megelőzni azt. A vadászati kultúránknak része a tiszta vadászatra való törekvés. Időt kell szánni a vadászias lőtávolságra tett lövés elérésére. Legyen az hosszas cserkelés, vagy várakozás, ezzel elkerülhető lenne a sebzések jelentős része. Azonban csak az nem hibázik, aki nem csinálja. Sajnos, a legjobb igyekezet ellenére is előfordulhat a sebzés. Ilyenkor viszont minden jóérzésű vadászembernek (és a többieknek is!) kötelessége gondoskodni arról, hogy a megpiszkolt vad a lehető legkevesebbet szenvedjen. Ha erre nem tud időt szánni, akkor nem szabad a lövést elengedni.
Az Egyesült Államok bizonyos államaiban csak úgy mehet ki vadászni valaki, ha előzetesen gondoskodott az esetleges utánkeresés feltételeiről. Így van ez egyébként Svédországban is. Legyen az saját kutya, vagy egy hivatásos utánkereső elérhetősége. Amennyiben nincs ilyen képzettségű kutyája, vagy nincs a telefonjában ilyen elérhetőség, megbüntetik.
Itthon sajnos, kiveszőben van a vadászati kultúránkból a kutya, mint vadásztárs. Míg korábban megkérdőjelezhetetlen társa, kollégája volt a kutya a vadásznak, ma már erre is egyre kevesebb az idő és a hajlandóság. Pedig a munkát egy tacskó is kitűnően el tudja végezni. Egy ilyen kicsi kutya ellátása pedig igazán nem kerül sok pénzbe, csupán a képezésére kell gondot fordítani.
Sok vadásztársunknak sajnos, nincs lehetősége egy kutyát társul fogadni. Rosszabb esetben nem hiányzik neki, hogy a saját kutyájával, mint kollégájával, bajtársával ossza meg a vadászat élményét, ezzel is teljesebbé téve azt. De szerencsére akad kellő számú, megfelelően képzett kutya és vezetője. Van kit segítségül hívni, és bizton állíthatjuk, kapva kapnak az alkalmon az utánkeresők, hiszen így élményhez, tapasztalathoz juttathatják társukat.
Természetesen jó példákban sem szűkölködünk. Nagyon sok lelkiismeretes vadászembert tudhatunk köreinkben, akik még a sebzett tarvadat is kerestetik. Több csoport, szervezet, egyesület is alakult, kifejezetten az utánkeresők összefogására, kutyák és vezetőik képzésére, közvetítésére és a sebzett vad érdekeinek képviseletére. Közülük is kiemelkedik az Utánkeresők Baráti Köre, akik Észak- és Kelet-Magyarországon magasan képzett kutyák és vezetőik közreműködésével állnak a vadászok, jogosultak rendelkezésére. Akad olyan vadászatra jogosult, aki az egyesület által, külföldi gyakorlatból átvett és közzétett sebzési bejelentő lapot használja a hajtások során. A vendéggel kitöltetik, hol, milyen vadra tett lövést, mik voltak a rálövés körülményei, iránya, távolsága. Szerencsére egyre több esetben hívnak szakszerű segítséget gázolt vadhoz is.
Azonban még van hova fejlődnünk, ami a mi felelősségünk és nekünk, vadászoknak áll érdekünkben. Ehhez nem szégyen körülnézni külföldön sem. Svédországban például a rendőrség kötelékében hivatásos utánkereső dolgozik, akinek az az egy feladata van, hogy a gázolt vadat keresse és megszabadítsa a szenvedéstől.
Ezzel párhuzamosan szükséges fejleszteni és alkalmazni az itthoni tapasztalatokat, de a legeslegfontosabb a vad tisztelete, megbecsülése és a keresésre való hajlandóság. Ha tiszteljük a vadat, nem teszünk rá bizonytalan lövést! Ha pedig megvan a szándék, akkor már csak megfelelő alapismeretekkel kell ellátnunk a vadásztársakat ahhoz, hogy a lehető legkevesebb sebzés történjen. De ha megtörténik a baj, kellő ismeretekkel kell rendelkezni arról, hogyan tudják az utánkereső munkáját a tőlük telhető legnagyobb mértékben segíteni és/vagy nem hátráltatni.
A vadászvendégnek cserkelés közben vagy a leshelyet elfoglalva érdemes figyelni azokat a viszonyítási pontokat, melyek segíthetnek később beazonosítani a leadott lövés irányát és távolságát. Ha van időnk, lehetőségünk egy lézeres távmérővel megmérni a viszonyítási pontok távolságát, sokat segíthet a lőtávolság becslésében, ezáltal a rálövés helyének beazonosításában. Ennek hiányában a távolság becslésére használható céltávcsövünk két vízszintes, vastag szálkeresztvonala közötti távolság is (például a 4A szálkereszt esetében). Amennyiben egy őz teste éppen kitölti a két vastag vonal közti teret, az őz 100 m-re van tőlünk. Ha csak a függőleges szál és az egyik vízszintes szál közötti teret tölti ki, 200 m-re áll az őz. De ha szarvast vettünk célba, és az tölti ki a vízszintes vonalak közötti szakaszt, 200 m-re vagyunk a vadtól. Ez egy praktikus, gyorsan megszokható és elsajátítható „távmérő”. Ha rááll a szemünk, nagyobb esélyünk van megtalálni a rálövés helyét.
Szintén nélkülözhetetlen ismeret a vad találatjelzésének felismerése. Az erre vonatkozó alapok a vadászvizsga anyagában nem mindig szerepelnek, de megfelelő szakirodalom áll a rendelkezésünkre.
Rendkívül fontos a lövés után kivárni azt a minimum 10-15 percet, amíg a vadnak van ideje kimúlni, vagy legalább elfeküdni. Ennél többet várhatunk, de kevesebbet nem. Ha megtaláltuk a rálövést, azt rögtön meg kell jelölni. Az azonnali keresgélés, nem kellő tapasztalattal rendelkező kutyával történő próbálkozások csak rontanak a helyzeten, hiszen a sebzett vad nyomát nehezebb lesz kibogozni a sok ember és kutya nyom közül. Előfordulhat, hogy a próbálkozások során felkeltjük a sebágyban megpihenő vadat, ezzel több km-re kergetve. Ha hagyunk neki időt, másnap reggel, vagy reggeli vadászat esetén délutánra lehet, hogy csak egy néhány száz méteres dermedthez vezetéssel birtokba is vehetjük a vadat.
Nekünk, vadászoknak és vadgazdálkodóknak egyaránt erkölcsi felelősségünk, sőt, kötelességünk a vadat megtisztelni a tiszta, – Studinka László szavait idézve – „egyenes golyóval”! De ugyanilyen kötelességünk a sebzett vadat mielőbb megváltani a szenvedéstől. Ezért minden vadásztársunktól elvárható az ehhez szükséges alapvető ismeretek elsajátítása és szükség esetén a szakszerű utánkeresés biztosítása.
Forrás: erdo-mezo.hu; Hajdu Márk, Horváth Dániel
