fbpx

Az életbika – Vadásztörténet a Börzsönyből

0

Lapunk hűséges olvasói már találkozhattak a zebegényi nyugalmazott vadőr, Csabák László nevével. Hiszen februári lapszámunk Visszatérés című írásában elevenítettük fel vele együtt annak a bizonyos medvének a történetét, melyet 1983-ban hoztak terítékre. A hetvenedik életévét is betöltött, minden rezdülésében elhivatott vadászember azzal az örömhírrel keresett meg a napokban, hogy megossza szerkesztőségünkkel és olvasóinkkal annak a szarvasbika elejtésnek a történetét, mely igazán megkoronázta a vadászként eltöltött közel negyvenöt évét, melyből harmincöt esztendő a Kittenberger Vadásztársaságnál tett vadőri szolgálattal telt el.

Hangjában még most is nagy izgalom és lelkesedés árulkodott a különleges pillanatról, ahogyan belekezdett a történet elmesélésébe:

Vadásztársasági tagságomat három éve fiamnak, Csabák Andrásnak ajándékoztam tovább, mert már úgy éreztem én eleget vadásztam és vadásztattam, most legyen meg neki is a lehetősége, hiszen én vele együtt is ki tudok menni a területre vadkárelhárításra vagy cserkelni egyet, ha úgy érzem. András még abban az évben, 2018 őszén egy nagyon jó bikát hozott terítékre. Amikor birtokba vettük a nemes vadat, azzal a mondattal fogadta gratulációmat, hogy a következőt majd te lövöd… Tudta, hogy régi nagy vágyam volt, hogy a szarvasnász idején, bőgésben tudjak vadászni, hiszen bár életem során több szarvast lőttem, de azok mind november táján estek, mivel szeptemberben, hivatásos vadászként vendéget kísértem.

A tagság szabályai szerint kétévente lehet bikát lőni, így tavaly többször kimentünk együtt és figyeltük az agancsos daliákat. Akkor sajnos nem találtunk ideálisat, csak fiatal, 4-6 év körüli agancsosok jöttek ki, melyet nem szerettem volna még meglőni. Sohasem motivált a trófea alapú vadászat, mindig szem előtt tartottam, hogy csak kellően koros, vagy rendellenes agancsú szarvasbikát hozzak terítékre.

Idén júliusban azonban felfigyeltem egy éltes korú agancsárra mely akkor tisztította le impozáns fejdíszét. Jó vadőri szokáshoz híven augusztus 20.-át követően hetente kétszer-háromszor is kint voltam régi vadászterületemen és őt figyeltem, azt a tíz év körüli bikát, mely börzsönyi viszonylatokban különlegesen nagynak és szabályosnak számított, páratlan 16-os aganccsal. Az ősz beköszöntével egy hét tehénből álló rudliba állt be, azokat kísérgetve találtam meg mindig. Szeptember másodikán szóltam a szomszédos területen erdész-vadász fiamnak, hogy eljött az idő… Napközben gondosan előkészítettem a területet, megtisztítottam a cserkelőutakat és a lőállás környékét, így minden készen állt szeptember 3-án alkonyatra. Reggel azonban a kiszemelt szarvasunk már korán visszaváltott az erdőbe. A sűrűből jól hallottuk mély, öblös hangját, de megpillantani, sőt lövéshez helyezkedni nem tudtunk.

Másnap már délután ötkor kint voltunk újra a lesen és vártunk feszült figyelemmel. Alig háromnegyed óra múlva meg is érkeztek a tehenek, majd egyszer csak a horizonton feltűnt a gyönyörű trófeás vad. Lassan közeledett felénk, miközben néha felszegte fejét a levegőbe és szaglászott. Talán egyik háremhölgye rigyető szagát hozta felé a szellő… Már csak mintegy száz méterre volt tőlünk, amikor megállt, kihúzta magát és elkezdett bőgni. Öblös hangját messzire visszhangozták a környező dombok… Pár percig csak ültünk és csodáltuk a magyar erdők királyát.

Azonban a tehenek közül páran megindultak az erdő felé, így félő volt, hogy bikánk is követi őket. Szóltam András fiamnak, hogy készen állok, bőgjön rá a daliára. Kezével gyorsan tölcsért formált és válaszolt a felhívásra. Amint a bika oda fordult, csattant a lövés. Erős, csontos becsapódás hangját hallottam, így biztos voltam benne, hogy golyóm jó helyre talált. A lövést szépen jelezve ugrott párat, majd eltűnt az erdő szélén. A kísérőnkkel és fiammal a helyszínre sietve meg is találtuk a csapáját, ahogyan beváltott a sűrűbe. Jó másfél óráig pásztáztuk át négyzetméterenként a területet, de több árulkodó nyomot nem találtunk. Így felhívtam Heil Attila vadőrt, hogy mitévők legyünk. Ő egyből Babály Csaba, profi vérebvezetőt ajánlotta, aki azonban két korábbi sebzést, egy vadkant és egy szarvast keresett éppen a területen, de azt ígérte, ha végez jelentkezik. Nem volt mit tenni, hazamentünk és várakoztunk.

Másnap, szeptember 5-én, 11 óra körül értünk ki a vérebvezetővel együtt a lövés helyszínére, ahol a nagyon szépen dolgozó kutya egyből felvette a csapát, és belefeszült a vezetékbe. Az első sebágyhoz vezetett minket, ahol közeledtünkre a bika minden erejét összeszedve felállt és menekülésbe kezdett. Csaba hajszára indította a vérebet, mi pedig az erdő széléről is jól hallottuk, hogyan dolgozik a kutya bent, Kétszer is 100-150 méter megtétele után megállította a bikát, míg végül a koronás dalia megált úgy, hogy Csaba meg tudta adni neki a kegyelemlövést. Közelebb menve a nemes vadhoz, jól látszódott, hogy golyóm jó helyen találta, a blatton, azonban csak a vállap csúcsát érte, ezért nem rogyott tűzbe.

Az erdő királyának, így bőgésben való elejtése megkoronázta vadászéletemet és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a nagy vágyam teljesülhetett.”

Bár a trófea kikészítésén még dolgozik az elejtő, félszáraz állapotban 7,25 kilogrammra mérte a börzsönyi tizenhatost.

Bori Bianka

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*