Őszi szellő játszott már a lombokon. Hidegesre fordult az idő. Október végére járt. Dér csipegette reggelente a leveleket, és megritkította a fonnyadt, kókadt lombokat. Vetkőződtek, kopaszodtak a fák. A levegő tele volt a hervadás illatával. Az ég szelíd világoskékjében szeszélyes alakzatokban kóvályogtak a fellegek, úgy, ahogyan ősszel szoktak. A napsugár vékonykán adta a meleget, de annál többet szórt szét ragyogó aranyából a tájra. Esténként meg a hold fényeskedett dúsabb ezüsttel, mint a letűnt nyári éjszakákon.
Cseri Nagy Mátyás uradalmi vadőr, akit általában csak úgy ,,Matyi bá”-nak szólítgattak, nem is álmodta, hogy mit hoz reá hamarosan ez az őszbe búsult világ. Ő maga is az ősz útjait gyúrta már, az élet őszének útjait. Hetvenedik esztendejét Isten segedelmével, de ránézésre még kemény, vitéz, legénykedő embernek látszott. Egészségében még nem is háborította soha semmi. Az a nyurga, soványságba száradt szívósság volt, amelyet bizony nagyon sokszor csak nehezen el az idők forgása. Imbolygott ugyan a menésében, de hiszen fiatalabb korában is mindig olyan andalgósan mozgott a dereka. Kivált, ha megfáradt, vagy jártában mélyebben talált szántani az esze kereke. Ilyenkor lógott. Lógott, mint leveszni készülő gomb a cérnáján. Magafeledtében szinte lengett a felsőteste, hogy attól lehetett tartani, kipottyan a kalimpáló csizmaszárból, vagy legalábbis lebillen a fejéről a túzoktollas vadászkalap.
No, az is öreg jószág volt már. Sárgásra, fakóra vált a zöldje, kitágult a karimája. Bele is süppedt a füléig Cseri Nagy Mátyásnak. Azért nem is fittyent le soha a helyéről az ide-oda vagdalózásban. Egyébiránt igen nevezetes darab volt, merthogy a „Ferdinánd cs. és kir. fenségétől” szentkarácsonyra adódott egyszer, valamikor…
Az október végi délutáni langyos napsütésben csöndeskedett a vadászlak körül a világ. A Cseri Nagy Mátyás uradalmi vadőr kis világa. Délutáni körútjára készülődött megint. Vagy ötven esztendeje majdhogy minden áldott nap azonmód ezt cselekedte. Leemelte az agancsfogasáról azt a vén kalapot, két kézre kapta, és szokása szerint – beletette a fejét. A puskát feldobta a bal vállára, risszentett egyet rajta, és elindult. Elindult hosszú-hosszú útra…
Bújta az őszi bágyadtságba borult, hallgatag erdőt összevissza. A füves szekérutakon, a sima hintójárásokon, az ösvényeken, a keresztvonalakon, a tisztásokon. A sűrűségekbe is be-bekukkantott. Rendezgette télire az etetőket, sózókat. Megnézte gonddal, figyelmesen a Nádas-tó süppedős széleit, nem mászkál-e arra a róka egy kis récepecsenyére. Alkonyattal el-elhallgatta a lábas erdőben fölgallyazó fácánkakasokat, hol, merre szól rekedt nótájuk. A vadváltók meg különösképp érdekelték. A friss szarvasnyomokon, amik a vesszős felé vonultak, gyönyörűséggel akadt meg a szeme pillantása, és olyik látásán megcsóválgatta mosolyogva a fejét: „De fene derék bika lehetett!”…
Így telt-múlt a szép őszi napon is a délután. Aztán kicsinyenként ráesteledett. A nap elbúcsúzott, az ég alja megpirosodott, majd lassacskán elszürkült, hogy szétterüljön az erdőn az esti sötétség. Nem csoda, ha Matyi bá el is fáradt ekkorára a sok jövés-menésben, nézelődésben. A Nagyvágáshoz érkezett, amikor már fel is tünedeztek a csillagok. A Nagyvágáshoz, ahol gyakorta üldögélt a fáradtságos napi munka végeztén. Ahol annyiszor belemélázott már a csillagok járásába, a holdvilág képébe, eltűnődve mindenfélén, ami csak az elméje mélységében megfordult. Ahol olyan sokszor figyelte a fák beszédét, megértette az erdő nyelvét, amikor az esti szellő selymesen végigsuhant rajta. Ahol magánoskodásában nem zavarta soha semmi, még a boszorkányos csuvikmadár visongása sem. Odatelepedőben volt most is az egyik kényelmes bükkfatönkre, ami körül kevéske zöld szőnyeggel takarózott a föld. Holdkeltéig, hazamenésig pihenget, pipázgat majd ott. Fújt nagyot, visszatolta a szemére csúszott föveget, úgy ereszkedett lassan a széles-lapos tönkre. Elővette a pipát, megtömte, foghegyre vágta, rágyújtott. Aztán két hegyes könyökét odaillesztette a kemény térdeire, és a tenyerei közé kapta a csontos, erős állát. A pipa kiívelt a szájából, és kicsinyke fehér felhőket libbentett a párálló, felfüstölgő éjszakai ködbe…
Órahosszája is eltelhetett már, amikor kigyulladt az ég lámpása. Bújócskát játszott eleinte egy falka bárányfelhővel, majd mihelyst azok keletnek elszállingóztak, rávilágított hideg arcának fényes tündöklésével a széles erdőirtásra. A hold akkor azt látta, hogy a vadőr csöndesen üldögél, nagyon csöndesen. Feje kezeibe támasztva, a pipa kifityeg a szájából, és meg-meginog a dudorászó, lenge széláramlásban. De nem füstölög már. Kialudt. Mint ahogy kialudt Cseri Nagy Mátyásból is ott ültében az élet. Örökre, visszahozhatatlanul…
Kireggeledett. Úgy találták meg azonhelyt a dologba igyekvő famunkások. Hideggyöngyösen a harmattól és bederesedve tetőtől talpig a hajnali dértől. És kihűlten, némán, mozdulatlanul, kiegyensúlyozottan ültő helyében. Éltében beszédes ajkaira ráfagyott a halál némasága, agg tagjaira az elmúlás merev mozdulatlansága…
– Cseri Nagy Mátyás – mondta a doktor -, meghalt szívbénulásban…
– Itt hagyta erdőországot és lakóit mindörökre – mondták az emberek…
– Legyen hívő lelkének végső békessége – mondta a pap. És eltemették Cseri Nagy Mátyás vadőrt régi kívánságához képest a né,a gyászba borult, susogó öreg fák között az uradalmi erdőség legszebbik részében.
