fbpx

Véres nap

0

A november ködéből lassan bontakozik ki a tájék: reggel van.

A levegő szürke a fölszálló párától; az ég is szürke a síma őszi felhőktől, amelyeknek nincs fodordíszök, mint a nyár felhőinek. A novemberi égen nem teremnek meg úgy azok a képzeleti ködalakok, amelyek a meleg évszak esőt igérő napjaiban tele rajzzák a mennyboltot. Valami unalmas nyugalom, bénító egyhangúság nehezedik ilyenkor az egész világra.

A rét szélén megállanak a kocsik, helyben vagyunk. Vagy kétszáz ember sorakozik előttünk a gyepen, apraja-nagyja vegyesen. Azok a hajtók. Elől az öreg Csüdi, az egyenruhás hajtó-főnök; széles kalapja elfogja szemétől még azt a kis napot is, ami nagy ritkán kisugárzik a bujkáló felhők széle mögül. Amikor bekanyarodunk a dűlőn, hatalmas, »vigyázz«-t fúj a kürtjébe; sokat tart rá, hogy zászlóaljkürtös volt valaha. Most előáll és megteszi a jelentést a vadászat rendezőjének.

Azalatt a társaság ráér lecihelődni a szekerekről. Csöndes zúgás támad a nagy készülődésben; a bunda s a hosszú daróc-szűr mind visszakerül az ülésekre, kibújnak belőlök a vadászok, elég nekik ezután a kurta bekecs is, amelynek a gyapjubélését megirigyelhetné az eszkimó.

Nagyon üres és kopár itt minden. Mintha az élet egészen kihalt volna a tágas síkságról, oly tökéletes a némaság. Széles fekete szántások; még szélesebb, immár sűrű üstököt eresztő vetéstáblák váltogatják egymást; közbe egy-egy ugaron maradt csutkaföld; még rajta a levél a tengeri-száron, de a nyirkos levegő, a deres éjszaka, petyhüdtté tette már; sziszegve simúl egymáshoz, anélkül, hogy megriasztaná a buckája alatt pihenő nyulat.

Még egy árva verebet se látni, ami nagy jele az elhagyatottságnak. Ezek a szürketollú búza­tolvajok behúzódtak már a magtárak közelébe; a bogáncs nem kell nekik, hadd fáradjon a ragadós gumók kibontogatásával a félénk tengelic.

Mindössze egy pár fekete varjú kering károgva a fejünk felett. Csapkodva lódítja magát előre, hátra; nyugtalansága szelet igér; messziről egy nagyobb csapat ilyen kóbor vendég lármája hallik, azokhoz igyekszik ez az eltévedt cigánynépség is.

Alig hogy eltüntek, megint hatalmába keríti a csönd a messze elnyuló földeket. Ha nem látszanék a távolból egy tanya, azt lehetne hinni, a teljes lakatlanság területein barangolunk. Pedig még a tanya környékén sincs élet; kicsépelt kazlak környezik az épületet, amely való­szinüleg üres most. A sárgabarna, esőverte szalma ott pállik, fülled haszontalanul, még a tanyai galamb se száll rá, tudja már, hogy hiába keresne közte telt kalászt.

A kocapuskás megütődve tekintget körül. Hát érdemes volt ide kifáradni? Hisz’ ezen a kopár síkságon épp’ úgy nem lehet vad, mint az ő tenyerén. Ha egy egér futna keresztül a szántáson, azt is észre kellene venni, olyan nagy a mozdulatlanság. Ha egy itt rekedt pacsirta röppen is föl a vetés közül: meg lehetne csudálni ebben a memento mori-val telített ürességben. Még a vetés zöldje is olyan bágyadt, hogy a budapesti fiskális sarjurétnek nézi s csudálkozik, hogy nem lát rajta legelő birkanyájat.

A vén vadászok pedig, a tapasztalt Nimródfiak, fürkésző szemmel pislognak bele a puszta szántásba s a cseperedő vetés gyér zöldje közé. Csöndesen intenek egymásnak: »ni ott!«… felel nekik egy másik deresfejű kollega: »ni, ott is!«

Ezek bizonyosan látnak már valamit; a főtisztelendő úr, aki csak tisztesség okáért hozott puskát, nem lévén más vágya, mint a pompás vadászlakomában tenni annak idején alapos pusztítást, el nem tudja képzelni, mit mutogatnak azok egymásnak olyan mosolygó lelkese­déssel.

– Mit gusztál, domine spektábilis? – kérdi végre az egyik urat, aki ellenzőt görbít tenyeréből a szeme elé s úgy fürkész végig minden barázdát.

A kérdezett váltig mutogat arra a szürkeségre, amely mint egy nagy rög, fekszik a barázda mélyedésében. A főtisztelendő úr még a betűt is csak pápaszemmel szedegeti össze, hogy venné észre a meglapult nyulat, amelyet gyakorlott vadász szeme is könnyen elvét a sok egy­forma hant közt?

Eközben útnak indul a két szárnyhajtó, a két legügyesebb, aki után, mint a vonuló lúd, egymás nyomába lépeget a többi soros. Négy vagy öt hajtó, azután következik egy puskás ember, a vadász után megint egy pár hajtó, mögöttök ujra egy számozott vadász. A középcsoportból jobbra-balra kígyózó vonal nyúlik ki lassankint, amely óriási kört kanyarít, végre összeér valahol. Minél hosszabbak ezek a vonalak, annál jobban fogy a hajtók s vadászok csoportja, amig be nem állott a vezénylő szóra valamennyi a sorba.

Meggondolt bandukolással kanyarodnak egymásfelé a körívet alkotó szárnyak, s amint a szántáson, meg a vetésen átvált a csapat, elkezd az eddig holt térség elevenedni.

A mély barázdából kipattan egy vén nyúl s kajlára csapja a fülét, apró bakugrásokkal fut arra, amerre nem lát embert. Most még nem sejti a nagy riadást, ami itt készül, s mindössze kellemetlennek tartja, hogy nyitott szemmel való szunyókálásában megzavarták. Mérsékelt szö­késsel oldalog végig a szántáson, alig fut száz lépést, s megül. Látni, hogyan keresi a jobb helyet, ahova ujra lelapuljon; fülét lesunyította már a hátára, s derekát meggörbítve bele­gömbölyödik a fölfedezett alkalmas mélyedésbe.

Hopp! De hirtelen kiszökik megint! Nagy pukkanás riasztja meg: egy hosszúfülü pajtása közelebb várta a puskásokkal tarkított hajtók vonalát, s valamelyik szeles vadász rálőtt, amikor a vackából kiugrott.

Ohó! ennek a fele se tréfa. A megriadt nyulak hanyatt-homlok rohannak neki az egyenes iránynak; csakúgy porzik nyomukban a porhanyó szántás. Messziről, a másik oldalról, szintén ide hallik egy pár dörrenés; onnan meg errefelé menekülnek az ijedős nyúlnemzetség előőrsei.

Kezdődik a nagy tánc a siralom völgyében.

Éles kürthang cseng végig a pusztán; az azt jelenti, hogy a kör összeért, egybeforrott; most már szabad a vásár, készen legyen a puskás mindenütt.

A szél ropogó dörgés és puffogás hangját hozza; valahol már ugyancsak melege van a futó vadnak. Az általános mozgás, a lárma, mintha megrázná, remegésbe hozná a földet; a szinte félelmes csöndnek vége; úgy tetszik, hogy megelevenülnek a göröngyök, s valami különös varázslat alól felszabadúlva, rohanó, eszeveszettül menekülő nyulakká válnának.

Az imént üres, kietlen térséget egy szétszórt, megriadt apró nyáj lepi el; egyszerre tíz-húsz szökő tapsifüles is összegabalyodik, szemközt vágtat egymásnak, s a saját fajzatától holtra rémülve sunyít le. De most már oda a nyugalom; az üldöztetés nem képzelet szülte rém, hanem valóság; a halálfélelem megszállja a nyúlfit, amely tehetetlen kapkodó lótásfutással keresne nyílást, amerre biztosíthatná bőre épségét.

A kör pedig lassan összébb szorúl. A bezárt területen levő vad tökéletesen elveszti a fejét; amig eleinte óvatosan hordta az irháját, s kivül maradni iparkodott a lőtávolságon: most már a rémület vakságával határozza el magát valamely irány felé, mindegy akármerre, csak ki innen, ebből a mészárszékből, ahol meg kell bolondulni az örökös puskaropogástól, meg a körös­körül csapkodó, haláldalt sipoló söréttől.

Zúgás, üvöltés riasztja a nyomorult állatot, ha a hajtók közt akar valahol kitörni. Megszep­penve kanyarodik arra, amerre nagyobb a csend; ahol csak egy néma ember áll, ott próbál egérutat kapni, pedig épp’ az a veszedelme, mert az a mozdulatlan szobor mindmegannyi puskás, aki odaereszti magához a vágtató fülest, s amikor már semmit sem használ neki a gyors futás, keresztülbuktatja a fején egy még gyorsabb lövéssel.

Addig csak megjárja, amig csupán a vad forog veszedelemben. Eleinte alig látni az óriás kör hajlított vonalát, bátran lehet befelé is lőni. De folyvást közelebb húzódik a hajtó egymáshoz, egyre kisebb a köz a vadászok között, s kétségbeesettebb a futó vad rohanása. Ha eddig a ,,zsacskót” kereste, most már mindegy neki, ha mindjárt a kapkodó vadász ölébe ugrik is. Még jobb talán, mert a zavarban levő Nimród úgy bele dupláz szelességében a levegőbe, hogy azután szájtátva bámulhat, kezében az üres puskával, amikor a nyúl a legszebb lőtávolságon elsiet előtte.

Szép tanulmányokat tehetni ilyenkor.

Az első, aki mindjárt szemünkbe ötlik, az a kocavadász. Nem mindig fiatal, de az bizonyos, hogy ritkán vadászik, s így csak annál jobban izgatja a futó vad látása. Folyvást szökdécsel és kapkodja a fejét; amerről lövést hall, arra iramodik; célba vesz minden vadat s kétszáz lépésre is odadurrant neki. A hajtók egyre jajgatnak körülötte, mert ott lődözik a nyulat, ahol hajtó is van; hiába a szidás, a fenyegetés, ő csak puffogat jobbra-balra, s ha megsörétez egy árva nyulat, befut utána a körbe, nem törődve vele, hogy ő is könnyen juthat a vad sorsára.

Más az irigy puskás. Nem tűri, hogy kívüle még más valaki is eredményt mutasson fel; a méreg eszi, ha a szomszédja jól mulat, s hogy elfojtott dühét kitöltse, minden nyulat meg­próbál ellőni, mielőtt a szomszédhoz elég közel jutna.

Érdekes alak a zsacskós is, aki a szabály ellenére mindig hátramarad, s maga után húzza a mellette levő hajtókat. Ilyenkor szinte nyúlványa támad a körnek, amelyet a vadászok zsacskónak neveznek, s amelybe a vad szívesen belefut, mert azt reményli, hogy arra felé szabad az útja. Ha vén vadász a ,,zsacskós” szomszédja, az hamar rákiált, hogy előre, komé! de a tapasztalatlan puskásnak még tetszik az ilyen szomszéd, mert azt tartja, hogy szemesé a világ, s így annak jobb, aki elől jár.

Hát még a buzdító! aki örökös jóakaratával gyilkolja agyon a szomszédait. Folyvást kiabál: ,,ahol jön,… vigyázzon,… éppen arra szalad,… csak elébe lőjjön egy araszszal, egy fél öllel” … Meg lehet tőle bolondulni, úgy boszant folyvást a huhogása. Ha sikerült a lövésünk, ordítozva dicsér, s a hangja miatt még a tájékunkra se jön többé vad; ha hibáztunk, annyit sápítoz, hogy elfog bennünket az idegesség, s csakugyan rosszul lövünk attól fogva. Milyen egészen más a nyugodt, derék vadász, aki egy fölösleges hang, egy hiábavaló mozdulat nélkül terítgeti le azt, amit neki szánt Diana istenasszony kegye!

A volt zászlóaljkürtös tele tüdővel fújja a pihenőt, nem szabad többet a szűk körbe lőni.

Most már nagy riogással futnak össze a hajtók a vadászok vonalán belől, s ami vad ott még akad, kizavarják.

Vége az első körnek; a holttá lőtt nyulak ki vannak sorjában terítve egymás mellé a gyöpre. Gyönyörű látvány ez a temérdek mozdulatlan vad; még a Reverendissime is megelégedéssel dörzsölgeti a kezét, pedig ő egy kicsit elkeseredett, mert nagyon sokáig késik a vadászebéd.

Neki csak abban lesz öröme; addig kénytelen-kelletlen folytatja megunt mulatságát, azt, hogy fagyoskodva ugrálgat egyik lábáról a másikra, s szíjja örökké égő cigarettjét.

Virág nincs a mezőn, gyér napsugár deríti a szürke levegőt; a lőporfüstből kis felhők gomo­lyodnak össze, s a szántás, a vetés, a gyöp: megpirosodik a véres mulatságtól ezen a véres napon.

Bársony István

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*