A fagyba dermedt hajnali tájon úgy terült szét a köd, mint a füst. Az öreg halkan megszólalt a hátam mögött.
– Kimén az összes, ha nem igyekszünk – szuszogott. Megszaporáztam lépteim. A ködben ázott leveleken elveszett lépteink zaja, miközben átvágtunk a gát melletti kiserdőn. A töltés máskor szárazon zizegő füvén most vastag szakállkákban ült a dér, és mire felmásztunk a tetejére, nadrágomon csinos hópihék ültek. A félhomályban kibontakozott előttünk a tó.
– Amoda mönyünk mámma – szakította félbe ábrándozásomat barátom, görbe ujjával a tó túlsó oldala felé bökve.
– Kivirrad, mire odaérünk – leheltem.
– Én mondtam, hogy gyüjjön időbe’ – vonta meg a vállát, majd ugyancsak kilépett a híd felé, mely átívelt a főcsatorna felett. A mederben halkan csobogva csordogált a kissé büdös víz, de ezt csak a hídon lehetett hallani; előtte, utána mélységes, hajnali csend borult a tájra.
Némán vonultunk egymás után, pontosabban én követtem az öreget: ő elöl haladt, hosszú lábai falták a távolságot. Mire a tó nyugati oldalára kerültünk, már kezdett alakot ölteni a világ, de a táj ködbe, az ég pedig szomorú szürkeségbe veszett.
– Gödröket ásott? – kérdeztem az öreget mikor egy szusszanásnyit pihentünk.
Hosszan nézett rám.
– Mi vagyok én, kubikos? – kérdezte, és megszívta a pipáját, amit az előbb gyújtott meg. Édes illatú füst gomolygott a ködpára közé.
– Dehogy ástam. Maj’ mondom, hova álljon. Patront tögyön a puskába, mer’ itt mán gyühet is akár… – szólalt meg újra, miután kifújta a füstöt.
Lassan elindultunk. A két töltény fémes susogással csúszott a csőbe, és a zár halkan, fagyosan kattant a helyére. A köd eddig letompította a hangokat. Ahogy azonban egyre közelebb értünk a vízhez, úgy hallatszott jobban és jobban az ezernyi libatorokból kigágogott hangzavar. Az öreg megállt, két tenyerét füle mögé tette és körbeforgatta a fejét.
– Jó felé gyüttünk – bólintott, és körbemutatott. – Amarra, a többi tavon is vannak, de most úgy látszik ezön van a zöme – suttogta, majd újra megindult. Lábunk alatt sziszegve tört a fagyott nád.
– Van még egy kis időnk, de nem sok. Mönnyön főjjebb, látja ott azt a furcsán nőtt fűzfát? Annál följebb nem érdemös. Amúgy mög – kis szünetet tartott – tudja a járást. Elindultam.
– Maga merre lesz? – kérdeztem még visszafordulva.
– Itt maradok. Maga battyogjon csak föl, aztán erre felém… Majd hallja merre gyünnek.
Kezemet szinte fájóan égeti a puska hideg fémje, kikotrok egy pár kesztyűt. A fűzfa lassan közeledik, és az egyre világosabb hajnalban egyre több liba tűnik fel előttem, amint a fa fölött, vagy a körül alacsonyan húzva lassan elhagyják a tavat. Megszaporázom lépteimet.
A görbén nőtt fa tövébe húzódva megállok. Előttem, a nádfal mögött terül el a tó, mögöttem és körülöttem a deres ködbe fagyott szikes pusztaság. A hajnali derengés már megszűnt, kivilágosodik. Úgy fest a táj, mintha porcukorral szórták volna meg.
Odabent, a vízen egyre folyik a lárma: lilikek és nyári ludak zsivajognak, melyet csak néha szakított meg egy-egy daru rekedt hangú trombitálása.
Jobbra is, balra is kisebb csapatok tűntek fel, az öreg felől megmegszólalt a puska, de hogy esett-e lúd a lövésre, a köd miatt nem láthattam.
Engem elkerül a szerencse. Mégsem bánom. A csodaszép hajnal, a várakozás izgalma, a ritkán adódó pillanatok varázsa mindenért kárpótolt. Festeni sem lehetne szebbet.
Hanem egyszer csak zúgás indul meg a tó felől, mint mikor távolban elhúz a gyorsvonat: s felkiabál a tengernyi sok liba. Most indulnak meg igazán! Belépek a nádba… Úgy markolom a puska nyakát, hogy szinte görcsöt kap a kezem, hanem a hangok távolodnak… Elkerülnének? Nyújtogatom a nyakam, de csak a nád hullámzik felettem. Bizony, öreg barátom tudta, hol kell elállnia, két-három dupla hangja is elgörög felém.
Aztán csend lesz. A tavon mondja még a magáét ugyan egy-két madár, de a fenséges hangzavarnak vége.
Vállamra akasztom a puskát, megigazítom a tarisznyát, és végül elindulok.
Akkor szárnyal ki a ködből két madár. Felém. Megállok.
A puska szinte öntudatlanul csúszik le a vállamról, s már kíséri is a felém ferdén szálló madarakat. Nem vesznek észre. A lágy szárnyalás egyre közelebb és közelebb hozza a két halkan beszélgető liliket, s a lövés után egyikük puhán tottyan a fagyos fűszálak közé.
Odaballagok. Szárnyait szétdobva fekszik előttem a nemes madár. Leveszem a kalapom, kiürítem a puskát, és csak állok felette. Tarka hasú, öreg nagylilik.
Honnan jöttél idáig te égi vándor? A messzi, szibériai tundrától hogyan, merre vitt az utad, amíg megérkeztél? Mennyi mindent láthattál hosszú vándorlásod alatt? Jajduló kiáltásod hány ország egéről hullott alá, hogy megvigye a vándorlás szavát?
Felveszem, megsimogatom, elérzékenyülök. Ritkán adódó, csodaváró beteljesülés pillanatai ezek. Ha tengernyi madár özönlene rám most, sem lőnék többet.
Végignézek az úton, mikor kilábalok a fű közül. A ritkuló ködben a fagyott tócsák jegén itt-ott megcsillan a napsugár. Az öreg már ott áll a kanyarban és vár. Mindkét kezében libát lógat.
Megmarkolom a puskaszíjat, s kezemben a ködök királynőjével megindulok öreg barátom felé.
