fbpx

Bükki kos

0

Jó sorsom úgy hozta, hogy valamikor muflonkosra vadászhattam a Bükkön. Barátom, aki az erdőgazdaságnál dolgozott, tacskókopókat adott a szilvásváradi erdészetnek, ennek fejében kapta meg ezen a mesebeli területen egy kos elejtésének jogát, amelyet barátságból rám testált.

Akkor még nem tudtam, mekkora ajándékot kaptam, ugyanis a Bükköt nem ismertem, egyébként pedig, mint jó gyöngyösi, elfogult voltam a Mátra iránt a Bükk ellenében, ahogy régen elfogultak egymással szemben a gyöngyösiek és az egriek is. November első napjait írtuk, és a Bükk az alsóbb részeken még ezer színben pompázott, feljebb pedig, az ezüstös törzsű bükkfák alá araníszínű szőnyeget terített a lehullott levél.

Ha festő lennék, ilyen ezüst-arany bükkösben festeném a muflont, vagy úgy mintáznám meg a lobogó sörényű, nyereg nélküli, fekete kost, ahogy szoborként áll egy fehérlő mészkősziklán. Az első cserkelésre Doros Pista vitt, aki akkor már bőven elmúlt ötven éves, de menni nagyon tudott. Ez az első vadászat próba is volt, tudni akarta, tudok-e és akarok-e gyalogolni annyit, amennyit itt egy jó kosért kell menni; és próba volt azért is, hogy jártam-e már hegyeken vagy csak afféle elpuhult vasárnapi vadász vagyok.

Mentünk és mentünk, én pedig bírni akartam végig az iramot, és bírtam is, míg csak egy meredek hegyoldalban egy olyan részhez értünk, ahol egy jó ötven centis párkányon kellett volna végigegyensúlyozni a hegyoldalon. Ott megálltam és azt mondtam Pistának:

– Tőlem mehetünk a világ végéig, nem fogok szégyent vallani, de ez a mutatvány az én tériszonyomnak sok, ezért bár nem tudom milyen völgy van alattunk, de menjünk vissza és ereszkedjünk le oda, akármennyit is kell kerülni az autóig.

Kísérőm elmosolyodott: – A menősebbek is itt szokták feladni -, azután odaadta hegymászó botját és elindultunk visszafelé. Három gyönyörű napot töltöttem akkor a Bükkön, eljutottunk a fennsíkra is, jártunk a Vörös-kőnél és láttunk muflonokat is, de nekem való kos nem volt köztük. Talán éppen a Vörös-kőnél történt az egyik délelőtt, ahogy az a Bükkön gyakran megesik, az egyik pillanatról a másikra tejföl sűrűségű köd ereszkedett le, amelyben az orrunkig sem láttunk és ki kellett várni azt a fél órát, amíg mint egy varázsütésre újra kitisztult az idő.

Szinte egész nap a hegyet jártuk, csak dél körül tartottunk két-három órás szünetet, addig üldögéltem az üres Szalajka-völgyben, kávéztam és élveztem a késői napsütést, csodáltam az égszínkék eget és az erdő mesebeli színeit.

Az utolsó hajnalban Pista az egyik fiatal vadőrre bízott, aki a cserkelés végén kivitt a híres-neves bükki kövekhez.

Elakadt a szavam a látványtól, hiszen a Pes-kőnél a mai Magyarország talán legszebb panorámája tárult elém. Üljünk le itt – mondtam kísérőmnek, és tudtam, nem véletelenül hoztak el ide az utolsó reggelen, hiszen, aki csak egyszer is látja ezt, az sohasem feledi, és örök szerelmese lesz a Bükknek.

Eltelt egy év, és újra a kos nyomába eredhettem. Napjában többször is megmásztuk a muflonok egyik legkedveletbb helyét, a Strázsa-hegyet, amelyet az idejáró osztrák vadászok maguk között csak muflon-hegynek neveznek.

Cserkeltünk és másztunk a sziklás hegyoldalba vájt százéves cserkészúton, az Istállós-kő mögött, a völgyben, délután akkora vadkan turkált előttünk, hogy még az is megfordult a fejemben, akár beváltanám erre a kosomat. Sok muflont is láttunk, az egyik hegytetőn pedig vérben forgó szemmel vizslaként keresve talán a Bükk legnagyobb muflonkosa ment el előttünk 20 méterre. Sajnos ez azonban túl nagy lett volna nekünk, de ,,biciklikormányt” sem akartam hazavinni, így végül élményekkel telve, de kos nélkül múlt el ez az esztendő is.

Azután jött a következő ősz, majd a tél, és a kosra meghívó barátom hiába telefonálgatott, nem tudtam menni, míg végül február elején azzal hívott fel, hogy ha most nem lövöm meg a muflont, tovább nem hosszabbítják meg az engedélyt. Nekiindultam hát, bár most nem Szilvásváradra, hanem Felsőtárkányba mentem, ahol még tartotta magát a hó. Éjszaka bánatosan hallgattam az eső dobolását, reggel pedig a felsőtárkányi erdészet udvarán Misi, a fővadász azzal fogadott, hogy csak a mai nap tudunk vadászni, mert másnap már vendégek érkeznek.

Kevergettem a kávét és mivel Misi látta a lógó orrom, csak annyit mondott, amint kivilágosodik, indulunk, és egész nap megyünk. Az eső közben hol havas esőre, hol hóra váltott, de amikor ebben a semmirevaló időben elindultunk, egy fityinget sem adtam volna a sikerért.

Először egy kőbányát néztünk meg, amelyben a kísérőm nagyon bízott, de bizony az égvilágon semmi sem volt benne. Azután délig tapostuk a vizes havat, de egy árva őzön kívül mást nem láttunk. Egy másik területrész felé vettük az irányt, de mivel útba esett, még egyszer benéztünk a kőbányába.

– Ni csak, egy róka! – mondtam, és távcsővel is megnéztem a szürke ravaszdit. Misi azonban sokkal érdekesebbet mondott: – Muflonok – és már bele is hasalt a vizes hóba, én meg mellé. Valóban egy csapat muflon ereszkedett a kőbányába, köztük két kos is. Misi sokáig távcsövezte őket, aztán azt mondta, hogy az egyiket meglőhetem.

A muflonok lassan vonultak a bánya alján, egy kis erdőfoltban, mi pedig egy szinttel lejjebb ereszkedtünk és odáig lopakodtunk, ahol irányukat tartva a csapatnak fel kellett bukkannia. A muflonok meg is jöttek, kivéve a kosokat.

– Ha előkerülnek, azt lődd meg, amelyiknek alig látszik a nyeregfoltja – Misi ezzel otthagyott és a kőpárkányon visszaosont, hogy belásson az erdőfoltba. A kosokat hiába vártam, ám kísérőm integetett, hogy én is menjek utána. Ott hasalt a kőpárkányon, intett, hogy foglaljak helyet mellette, elém tette a hátizsákját, majd centiméterenként csúsztunk előre, míg megláttuk az alattunk a fák rügyeit szemezgető két kost.

A sziklapárkány mintha kicsit előre lejtett volna, a mélység szinte szívott lefelé. A hó hidege mart és égetett, a havas esőt a szél a szemembe verte és hol a céltávcső, hol a szemüveg párásodott be, de akkor sem mozdultam, mert itt voltam a kitűzött cél előtt. Már csak az utolsó lépést kellett megtenni, ehhez pedig csupán annyira volt szükség, hogy a szemben álló kos megmutasson az oldalából annyit, ahová lőhetek. Nem tudom mennyi idő telt el, de mintha megszűnt volna a világ és úgy maradtam ott a hóban, mint egy kitartó, makacs elhatározás. Végül a kos lehajtotta fejét és oldalt fordult kissé…

A sziklafalak sokáig dobálták a lövés visszhangját, és én még akkor sem fogtam fel, hogy nagy vágyam beteljesült. Átázva és átfázva mentünk le a kőbánya bejáratáig, Misi hazament a fényképezőgépért, én pedig megkerestem a gyönyörű vadat és egy hóból kiálló sziklára támasztva fejét terítékre tettem, és csak néztem, néztem, beteljesült, igaz örömmel. Azután a nemes vad fölött Misi töretet adott, egymásra köszöntöttünk egy jelképes, gyűszűnyi pálinkát, majd a kőbányában, mint egy furcsa, szabadtéri teátrumban fölharsant a vadászkürt.

Faragó István

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*