fbpx

Tűzálló nyulak

0

Fiatal házas voltam, mikor találkoztam velük. Régen volt, de még ma is érzem annak a lidércnyomásszerű tanácstalanságnak minden rémületét, amely a láttukra elfogott.

Családi körvadéászatot rendeztünk a sógoromnál, karácsony és újév közt. Csak heten voltunk puskások: a sógor, a két fia, három rokongyerek meg én. Hosszas rábeszéléssel rávettem a feleségemet, hogy velem tartson. Brillírozni akartam előtte: lássa, milyen kitűnő vadász vagyok! Nehezen szánta rá magát, hogy elkísérjen; attól félt, holmi véres látványokban lesz része, halálosan sebzett vadak vergődését, kínlódását kell néznie.

– Szó sincs róla! – mondtam. – Én minden nyulat úgy lövök fejbe, hogy észre sem veszi, mikor bukfencezik át a másvilágra!

– Jaj! Az is borzasztó! – szabadkozott.

– Ó, dehogy! Meglátod, hogy nem!  És ott lesz a kocsi; amelyik percben megelégelted, hazajöhetsz!

Hát erre nem került sor. A feleségem ott maradt velem az utolsó kör végéig, mert semmiféle olyan borzasztóság sem történt, amilyentől félt, én ellenben olyan állapotba kerültem, hogy nem akart magamra hagyni. Ugyanis nem tudtam egyetlenegy nyulat sem eltalálni. Mindjárt az első körben elhibáztam hetet.

A feleségem egy kicsit furcsán nézett rám, a sógorom pedig megütközve kérdezte:

– Mi lelt ma téged? Figyelj oda egy kicsit, az Isten áldjon meg!

Nem tudtam mit felelni, csak restelkedve vonogattam a vállam. Kitűnő puskám volt, össze is voltam vele szokva, a patronjaimról tudtam, hogy kifogástalanok, hát meg voltam győződve, hogy a hiba csak bennem lehet. De hát mi lehet az? Elfelejtettem lőni? Rászoktam valami hibás mozdulatra, tartásra öntudatlanul? Vagy talán fáradt vagyok, és nem lövök eléggé a nyulak elé? Na majd vigyázok, és megfigyelem magam!

Nem használt! A második körben is kiment mellettem vagy hat nyúl, anélkül, hogy kárt tudtam volna tenni bennük. És hiába figyeltem, nem bírtam semmi hibát sem felfedezni magamban. Ugyanazt csináltam, mint máskor, de teljesen eredménytelenül. Nem voltam csudalövő akkor sem, de rendes távolságon belül, ha odafigyeltem és nem szeleskedtem, meg tudtam lőni a nyulat mindig szabályszerűen éppen úgy, mint most. Aznap azonban kárba veszett minden igyekezetem.

Kimondhatatlanul restelltem a dolgot a feleségem előtt is, hiszen tündökölni szerettem volna előtte, azért hívtam oda mindenáron, és ehelyett szégyenkezhettem. De izgatott a dolog máskülönben is, mert olyasmivel álltam szemben, amit nem bírtam megérteni. Varázslat játszik velem? Vagy valami ostoba tréfa áldozata vagyok? Talán kiszedték a serétet a töltényeimből?… A súlyuk megvolt, de azért egyet felbontottam: nem volt semmi baja. Hát akkor mi ez? Babonás rémület szorította össze a szívemet, és alig bírtam a nyugodtságom külső látszatát megőrizni. Humorra próbáltam fordítani a dolgot. Ha egy-egy nyúl feltűnt a láthatáron, és felém tartott, azt mondtam a feleségemnek:

– Látod, ez már tudja!  Ennek már megmondták a többiek, hogy nálam nem fenyegeti őket semmi veszedelem! – Közben persze mindig reménykedtem, hogy most, most sikerülni fog, ezt meglövöm, és megtörik a varázslat! Hiába! Tovább tologattam el egyiket a másik után. Összesen huszonhetet.

A feleségem látta a kétségbeesésemet, s vigasztalni próbált:

– Nem baj az, szívem! Talán ma rossz napja van!

De ettől csak még jobban odalettem, mert úgy éreztem, hogy megvan a véleménye rólam mint vadászról, csak gyöngédségből beszél így velem, de magában üres hencegésnek tart mindent, amit azelőtt hallott tőlem. Szerencsére a többiek, akikről tudhatta, hogy eleget vadásztak velem, valamennyire enyhítették a helyzetemet azzal, hogy állandóan szörnyűködtek, és egyáltalában nem találták a dolgot természetesnek. Végre a sógorom találta el a titok nyitját.

– Vajon nem a puskáddal történt valami?

Csak ekkor jutott eszembe, hogy megnézzem, holott ezen kellett volna kezdenem. Hát a sínje fel volt válva a csőtorkolatnál. Feljebb állt a vége egy fél centiméterrel.

Tyűh! Milyet lélegzettem! Mint egy kovácsfújtató! Egy mázsa hengergett le a szívemről.

Csathó Kálmán

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*