A gyermekkor időtlen; csak színek, illatok maradnak emlékként, és néha egy-egy filmként lepergő képsor. Az idő kegyetlenségével később szembesül az ember, és csak akkor válik naptárba gyömöszölhetővé az élet, szeletekre oszthatóvá és feleslegesen tervezhetővé. Az időben elhelyezhetetlen illatok, színek, hangulatok mégis sokkal fontosabbak, megoszthatatlan, személyre szabott igazi kincseink.
Nem tudom megmondani, mikor és hogyan vezetett első utam az erdőre, mindenesetre biztos, hogy apámmal vagy a Sár-hegyre mentünk, vagy a Bajna-völgybe. Azt sem tudom felidézni, hogy mikor láttam először vadat, akár elugró őzet, vagy előttem felburranó fácánt. Egy emlék bizonyos, mikor úgy ötévesen egy őzgidával bámultuk egymást néhány méterről a Sár-hegy egyik kőbányájánál – apám le is fényképezett bennünket, azonban hogy az olcsó kis orosz fényképezőgép hogyan örökítette meg ezt a csodás pillanatot, sosem tudom már meg, hiszen másnap megkerestem az egyik fiókban a fényképezőből kivett filmtekercset, és kihúztam belőle a filmszalagot. Bizony nem voltunk rajta, sem én, sem az őzgida…
Nem tudom, mikor történt, hogy Bajnán, a régi tanyánk mellett, a vetés szélén, a fasornál először találtam jó lőporfüst illatú, bordó papírból készült, eldobott, üres töltényhüvelyt. Mindenesetre egy gyűjtemény első darabja lett, mert utána jó ideig jártam azokat a helyeket, ahol a téli hajtásokon mentek a vadászok és kincsként szedegettem össze a különböző színű hüvelyeket, amelyek más szemében csak semmirevaló szemetet jelentettek volna.
Úgy harmadikos lehettem az iskolában, amikor keresztapámtól kaptam egy vászonnal bordázott, kemény borítású könyvet, Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött című művét. Akkor már otthon voltam a betűk birodalmában és kedvtelve, sokat bolyongtam benne. Ez a könyv más volt, mint az indián regények, de úgy tűnt, hogy itt is valóság és mese keveredik, hiszen írójának gyermekkora térben, időben és lehetőségekben mérve is oly távoli és meseszerű volt az enyémhez képest.
Mennyire szerettem volna meglőni az első nyulat, vadrucát vagy szalonkát, ahogy tette ezt annak idején a gróf, annyi idősen, amennyi én voltam a könyv olvasásakor! Sóvárgó reménykedés ébredt bennem, hogy egyszer, ha nem is gyerekfejjel, de én is puskával a kézben járhassam a Sár-hegyet, a Bajnát és kalapom mellé tűzhessek ecsettollat az általam elejtett szalonkából vagy csodálhassam a terítéken fekvő daliás őzbakot.
Azon a nyáron, amikor nagyanyámmal a tanya helyén napokat töltöttük a kis krumpliföldön, miután segédkeztem, amit lehetett, nekivágtam a nagy lucernásnak, kezemben egy bottal és hosszú, egyszemélyes hajtásokat rendeztem, pontosan megjegyezve, hogy mennyi nyúl ugrott előttem vagy a kökényesnél hány fácán repült fel; mert én ezeket a botot emelve mind meglőttem, természetesen egyet sem hibáztam. Később őzek után is jártam a Bicska-völgyben és a Borhy-réten, de ez inkább csak tavasszal, a krumpliültetés idején történt, mert olyankor lehetett a még lombtalan akácosokban és a vetésen meglátni őket.
Csak azért tudom, mert ráírtam a kis kék borítójú, vonalas füzet elejére az évszámot, hogy 1979-ben történt, amikor első vadásznaplómat megnyitottam. A füzet fedelére még egy legelésző őzbakot is rajzoltam, az oldalára pedig egy célzást mutató hajszálkeresztet is – igaz, nem oda, ahova valójában való, hanem a vékonyára, de ezt sem róhatja fel nekem senki, hiszen a könyvekben nem magyarázták el egy kilencéves gyereknek is érhetően, hogy hová is kell célozni. Kihegyezett ceruzával, gyöngybetűkkel nyitottam meg az első lapot, külön sorokba írtam, hogy mennyi nyulat, őzet, fácánt láttam az adott napon, még megjegyzés rovat is volt, amelyben hol sasok, hol róka- vagy borzkotorékok, de egyszer még erdőtűz is szerepeltek. Mivel a betűk sivatagát sokszor nem találtam elég színesnek az aznapi élményekhez, ezért rajzoltam is, mindig színes ceruzával…
Őrzöm a kis füzetet és a többi hasonlót is, boldog gyermekkorom szelíd emlékeit, és ezekben igaz hittel való rácsodálkozásomat arra, ami azután oly’ sok örömet adott és oly’ sokszor vigasztalta a hétköznapok viharaiban megsebzett szívemet.
Az erdő-mező örök szépsége mellett egyre fontosabb lett a papírra vetett igaz szó is, és a betűk birodalmában már nemcsak kirándulni akartam, hanem nyomot hagyni is. A sors úgy hozta, hogy ez először az első kis vadásznaplóm megnyitását követően éppen tíz évvel később sikerült; akkor jelent meg Karácsonyra az első vadászírásom.
