fbpx

Szemrevaló szarvastőrök

0

Mondhatni, érett ebb kamaszkorom óta vágytam valami díszes, régivágású szarvasgyilokra, amit német nyelvterületeken Hirschfängernek neveznek. Aminek díszítése, cizellálása persze sokféle lehet, s általában úgy néz ki, mint egy kisméretű, kétélű, egyenespengéjű kard. Talán éppen az volt az őse: a vadászkard. Amit az ókorban és középkorban kegyelemdöfésre általánosan használtak, az íj és számszeríj időszakában igen praktikus volt.

Később, amikor divatba jöttek a keréklakatos, majd ütőkakasos kovás puskák, alkalmatosabbra, kétarasznyi méretűre rövidült a penge, azonban gyakorlott kézben így is félelmetesen hatásos maradt. Falkavadászaton, az ebek által „helyhezkötött ” szarvast, vagy ritkábban vaddisznót döftek le vele, valamint más vadászati módoknál a sebágyban vergődő nagyvad szenvedéseinek vetettek véget a segítségével.

Rendesen ezüstözött vagy aranyozott, esetleg sima réz koptatóban végződő, sötétre felületkezelt bőrtokban, az oldalukon viselték a nagyvadvadászok. Ahogy Nemeskéri-Kiss Sándor írta …Hol nem volt című művében: „A hoszszúpengéjű kés inkább a múlté; hajdanában ugyanis kegyelemlövés helyett a sebzett nagyvadat lapocka mögé, felülről le- és előrefelé irányított szúrással végezték ki, jól vigyázva, hogy váratlanul visszafordulva bajt ne okozzon. Gallyakat is lehet vele csapkodni, de kissé hosszú, s így néha alkalmatlan alkotmány.” Valóban az. Ma már csak elvétve használják az eredeti szerepe szerint.

Napjainkra a másik rendeltetése került előtérbe, mely a vadásszá avatáshoz kötődik, s nagyjából úgy megy végbe, mint a lovaggá ütés. Kultúrkörönként, tájegységenként egymástól kicsit eltérő, de mindig ünnepélyes keretek között végzik. A magam részéről ezt a fennkölt módot összehasonlíthatatlanul szebbnek, ezért követendőbbnek találom, mint a Magyarországon elterjedtebb vesszőzést, elfenekelést. Az első őzbakjára vagy szarvasbikájára hajló elejtő ülepét kiporolni az avatópálcával, szerintem végtelenül közönséges, primitív dolog. A magam részéről sosem értettem egyet azokkal, akik ezt pártfogolják.

Nincsen meg benne az az emelkedettség, magasztosság, mint a hosszú vadászkéssel történő avatásnak. Tudom, a hivatalos vélemény más erre vonatkozóan. Nem is akarok senkit sem meggyőzni a magam igazáról, de hát, ha nem tetszik, hát nem tetszik… Mindenesetre szerencsére egyre több vadásznapi rendezvényen tűzik színpadra az első vadászjegyet váltó vadászok csoportos avatását, avagy fogadalomtételét, melyet rendszerint szarvasgyilok segítségével végeznek az érdekképviseleti elöljáróságok.

De térjünk vissza az akkoriban egyelőre „szarvastőrtelen” önmagamhoz. Mint cikkem bevezetőjében írtam, módfelett erősen vágytam egy ilyenre, csakhogy a Kádár-korszakban szinte lehetetlen volt hozzájutni. Legalábbis nem nekem, a kispénzű fiatalnak. Felvidéki öreg barátom, Szűtsy Lóránt megsajnált, s levelében megígérte, hogy segít. Korábban sajnos nem tudott erről a vágyamról, úgy egyszerűbb lett volna a helyzet. Hiszen ő rendelkezett egy ilyen középkori „dákossal”, ami még néhány hónappal korábban is megvolt. Ámde a hozzá érkező közös barátunknak ajándékozta, aki vadász-zoológusként közismert, ezért nevezzük most egyszerűen csak Z-nek. Sajnos időközben váratlanul elhunyt, de Lóránt bátyám írt a feleségének, akit Z-vel együtt látott vendégül pár napig, s megkérte, hogy azt a bizonyos Hirschfängert adja nekem. Elment a levél, én meg türelmesen vártam, hogy majd csak jelentkeznek a tőr ügyében. Vagy az özvegy, vagy Lóránt bátyám. Végül utóbbitól jött egy meghökkentő tartalmú „episztola”. Azt írta, nem úgy sült el a dolog, ahogy várta, ugyanis Z valójában nem a hites házastársával látogatta meg, hanem egy másik hölggyel, akit „hitveseként” mutatott be neki. És sajnos tőle értesült az özvegy a félrelépésről, hűtlenségről…

Mentségünkre szóljon, erről mi nem tudtunk, nem tudhattunk. Állapotom mindenesetre még hosszú évtizedekig szarvasgyilok-mentes maradt. Időközben kiköltöztem Svédországba, és szinte el is feledtem ifjúságom eme vágyálmát. Azonban a hatvanadik életévemhez közeledve egy Lomma városkában megtartott fegyverkiállításon és vásáron a szemembe ötlött egy jófogású solingeni darab. Aminek egyik oldalán vadász és gímszarvasok láthatók, a másikon pedig – cirádás környezetben – a Máté evangéliumából való szöveg: „Gott mit uns”, avagy „Velünk az Isten”. Ez az elhíresült idézet 1701-től a porosz királyi ház jelmondataként is fennmaradt. Katonák közül nem kevesen a kardjukba vésették, és – mint látjuk – tőröket szintén díszítettek ezzel. Nem volt túl drága, így aztán könnyedén szert tettem rá. Fütyörészve vittem haza.

Azóta már ifjú vadászt is avattam vele. Dolgozószobám egyik dísze lett. A második, egyben valószínűleg utolsó szarvastőrömhöz nemrég jutottam hozzá. Hasonló nagyságú darab, s ami első pillanatban meghökkentett : itt -ott horogkeresztek díszítik, a birodalmi sassal egyetemben. Ez is solingeni, s az aranyozott pengéjét „lemeztelenítve”, szürkéskék alapon a következő gótbetűs szöveg vált olvashatóvá: „Seinem lieben Freund Alpers, Falknerhof – Riddagshausen. Den 3. Nov. 1937”, azaz „Szeretett alpesi barátomnak, Solymászudvar – Lovagház 1937. november 3.” Megfordítva, a penge másik oldalán: „Der Reichsjägermeister Hermann Göring”, alias „Hermann Göring Birodalmi vadászmester”. Aki állítólag kiváló puskaforgató volt, és hivatását megfelelően, egyesek szerint példásan töltötte be. Ha történetesen nem lett volna a sokszor emlegetett embertelen rendszernek az egyik megteremtője, hírhedt híressége, ma az erdészeti/vadászati főiskolákban tananyag lehetne. Aki nem jó ember, az nem lehet jó vadász! – hallom sokszor, felettébb kioktató modorban. Ez a megállapítás, véleményem szerint téves, vagyis nem minden esetben helytálló. Az emberileg kifogásolható, elítélhető – sokszor bíróság előtt valóban jogosan elítélt – nácik, fasiszták, kommunisták, államvédelmi tisztek, III/III-as ügynökök és társaik soraiban igenis akadnak példás viselkedésű vadászemberek. Még kiváló tollú vadászírókat is találunk közöttük!

A solingeni aranyozott pengével és svasztikus motívumokkal díszített, szarvasgyilok, 1937-ből

Visszatérve a történtekhez, a szarvastőrt természetesen habozás nélkül megvettem. Érdekes kortörténeti dokumentum. Ilyeneket ajándékozott Göring az erdészeinek, hivatásos vadászainak, többi között Walter Frevertnek, aki elsőként kottázta le a kürtszignálokat, és úttörőként írta le a vadászias viselkedés szabályait.

Kiváló állapota ellenére remélem, ez is közülük való, eredeti tárgy, és nem másolat. Mert hát a második világháborút követő évtizedekben sem Nyugat-, sem Kelet-Németország nem járult volna hozzá a svasztikus jelképekkel teli másolatok készítéséhez.

Így lettem tehát kétszeres szarvasgyilok tulajdonos. Nem mondom, ha megfizethető áron kerülne elém egy közép- vagy újkorból származó, egykoron rendeltetésszerűen használt szarvastőr, azt talán még megszerezném melléjük. Addig azonban ez a kettő tökéletesen elegendő számomra. Egyikkel avatok, amikor felkérnek rá, a másikat pedig csak nézegetem. Szépnek szép, azt meg kell hagyni!

K. L.

 

A cikk a Magyar VADÁSZLAP 2020. májusi számában jelent meg.

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*