Teremtő Istenem! Ötven évnél is több idő múlt volna el azóta? De azért világosan és tisztán áll előttem ma is az egész esemény, minden legapróbb részletével együtt. Egy kilencéves gyerekember áll egy erdei szakadék fölött húzódó, kissé már benőtt, használatlan úton. A szakadék bokros széle dzsungelszerűen az útnál szakad meg, míg az út túlsó része magas aljnövéssel borított öreg bükkös. A gyerek kezében egy nálánál hosszabb egycsövű flintát szorongat, amelynek kamarájából a felhúzott kakas alatt a patron sárgaréz szöge ágaskodik.
A kisfiú arcán az izgalom pírja ül, fülei égnek, és szemeiben a félelemmel viaskodó helytálló akarat vibrál.
Van is oka rá, mert alatta a szakadékban pokoli lárma tombol. A Vezér, a Kürtös és a kis Dianka, három sok ilyen csatát látott s nem egy forradásos sebhelyet hordozó vaddisznós kopó harcol ott benn a sűrűben egy feldühödött vadkannal.
A folyton támadó csaholás közben a kan dühös fújását és agyarainak csattogását is hallja a gyerek alulról.
A három összetanult kopó a vackában ülő disznót ki akarja abból mozdítani, és három oldalról támadja, ami megnehezíti annak védekezését.
Oldalról és hátulról érik a szapora támadások, és így a kan kényszerülve van forogva kivédeni a marásokat.
Esetlen testalkata dacára gyors perdüléssel fordul az egyik támadó felé, és ha az villámgyorsan el nem ugrik, a tajtékzó habbal borított éles agyar már az elevenébe hasít.
A kutyák azonban nem újoncok. Sok véres tapasztalat van már mögöttük, és nagyon összetanultak. Amint a disznó nekiugrik az egyiknek, az már megelőzte a hátraugrással, míg a másik kettő már is rajta van, és hátuljába mar, úgyhogy a kan dühös perdüléssel feléjük fordul, amikor ismét az lóg a hátulján, amelyet az előbb levert magáról.
Forog a disznó, egyre dühösebben, csattogó agyarakkal és habzó szájjal, a sörte a hátán az égnek áll, de a három kopó szőre is fel van borzolva, szemeik vérben forognak, és egyre támadnak. Tudják ők, hogy ezt az idegölő, nehezen kivédhető, egy helyben mozgó csatát a még nem sok ilyet próbált hároméves kan nem sokáig állja, s csak meg kell neki indulnia.
Igazuk is lett, mert a disznó tényleg megunta ezt a folytonos forgást és minden oldalról való faldosást, s gyors elhatározással nekirontott egy hirtelen kirohanással a kis Diankának, hogy legázolja, és megszabaduljon körben forgó kullancsaitól.
Közel is kerülhetett az agyara a kis Diankához, mert sivalkodó hangja ezt jelezte, de nagyobb baj nem lett belőle: a fürge kiskutya félre tudott ugrani a rohanó disznó elől, amely most kívül volt a körön és megindult.
Lefelé a szakadékon nem is próbálkozott, s az irányt felfelé vette: alulról már megcsapta az orrát a még nagyobb ellenségnek, az embernek a szaga. Már előbb is hallott onnan egy-egy öblös, a kutyákat biztató emberi hangot, s arra megkísérelni a menekülést nem vélte tanácsosnak. Kénytelen-kelletlen szél alatt indult hát felfelé, pedig ezt nem szerette, s mindig vigyázott arra, hogy jó széllel haladjon.
A szakadékból felfelé csörtetett tehát, nyomában a három kutyával azon a váltón, amelyet a kisfiú fent az úton elállott.
Nem minden kilencéves gyerek állta volna meg a helyét, ha feléje ilyen bőszült kavarodás közelget.
Ez a fiú azonban, bár szíve erősen dobogott, összeszorított fogakkal és arcához emelt fegyverrel kitartott, és elszánta magát arra, ami jönni fog.
Eddig édesapja meghúzódva látott ilyen csatákat, és több vaddisznóhalálnak volt már szemtanúja, de most egyedül állt vele szemben, s a kezében lévő szimplacsövű puskával egyetlen lövéssel kellett egy ilyen rohanó szörnyeteggel végeznie.
Biztatta magát egyre, hogy ő nem fél, és nem fog szégyenben maradni, hanem agyonlövi a kitörő disznót, de azért imádkozott, hogy már hamarosan és szerencsésen túl legyen a nagy idegfeszültségen.
Nem is kellett sokáig várakoznia, mert a hajtás már fent kavargott az út szélén, s a mozgó bokrok és a közvetlen közelről felhangzó zenebona mutatta. hogy a döntő perc elérkezett.
A disznó egy pillanatra megtorpant, s bizonyára el akarta kerülni a fedetlen helyet, de a három kutya erősen szorította, és akarva, nem akarva át kellett jutnia az úton. Hirtelen ugrással szerette volna ezt megtenni, de egy pillanatig teljes hosszában, s oldalát mutatva céltáblát volt kénytelen állnia ugrás közben a lövésre felkészült gyereknek.
A távolság köztük húsz lépés lehetett, s amint a gyerek a disznót kiugrani látta, fegyvere már el is dördült, és a lövés feldöntötte a rohanó disznót.
Oly szerencsés volt ez a lövés, hogy a kilenc darab futó éppen fültövön kapta a kant, és az útjába eső vastag bükkfához vágta. A kutyák meg azonmód rajta voltak.
Mámoros örömében a kisfiú nem gondolt tovább az orránál, hanem azonmód rohant az eldőlt disznóhoz, de nem érhetett oda, mert egy erős kéz karon kapta és megállásra késztette.
,,Lassan a testvel, kis uram! A disznyó nem nyulacska, se nem mókuska, avval nem nem lehet tréfányi!”
,,Meglőttem, Terpák bácsi! Meglőttem!” – lihegte a gyerek.
Terpák, a nagy csizmás, hatalmas palóc jáger, félig uráról lekerült, félig paraszti gúnyában, borostás ábrázatával, nagy lapátfogaival és szájába lógó sárga bajuszával, fegyverét nyakába kanyarítva felkapta a kapálódzó gyereket, és amennyire tőle tellett, nyugtatta:
,,Akkorátusan mellőtte, kedves, eszem a szentjit. De a disznyót nem lehet csak így szaporán eltarisznyázni, mint a nyulacskát, mer a’ mé’ fektiben is goromba. Lássa, tubuskám, a kis Diankát is így fektében vágta meg egy kan a bércúton az Orgoványban, a bele is kifordult. Ajig bírtam visszaraknyi, mé’ bevarnyi.”
Terpák az édesapám vadásza volt, ebben a disznóhistóriában a titkos társam. Mikor elmondtam neki nagy vágyakozásomat, hogy disznót lőhessek, ő azonnal készen volt, hogy ez a forrón óhajtott kívánságom teljesüljön.
Nem szóltunk senkinek, s mert édesapám sokszor rábízott engem, ha vadászatra mehettem, Terpák kitervelte az egész plánumot, és biztosra ígérte, hogy lövet velem disznót, csak ne féljek, és mindenben fogadjak neki szót. Ő tudta annak a közepes kannak a fekhelyét. Ő állított fel a szakadék fölé. Azt is megmondta, hol fog a disznó kijönni, s hogy ne féljek, csak lőjek bátran, s fogjam a füle elé a puskámat a lövés pillanatában. A kutyákat is ő igazította nyomra, és alulról is ő húzódott utánuk a szakadékban, megbiztatva őket a támadásra öblös hangjával, s ő kapott el, mikor a lövés után örömömben vakon akartam a még rángatódzó disznóhoz rohanni.
Valamikor híres vadorzó volt ez a Terpák, és olyan csendőr nem született, aki őt meg tudta volna fogni.
Nagyon ügyes vadász volt, kitűnő helyismerete volt, és ismerte minden vadnak szokását, természetét és járását. És mégis megtörtént egyszer, hogy rajtavesztett az orvvadászaton. Aki pedig tetten érte, az édesapám volt.
Édesapám erdejében volt a Gólyabérc nevű erdőrész, ahol Terpák rabsic dicsősége lehanyatlott. Az esetből annyi tudódott ki, hogy terpák egy meglőtt őzzel a hátán el akart húzódni a Lapsa-oldalnak, de egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, előtte állott édesapám puskával a kezében az öreg Brick vizslával oldalán.
,,Úgy álltam előtte, mint a gutaütött”, mondotta el szűkszavúan az esetet később Terpák. ,,Nem bírtam mozdulni, s én, akin senki emberfia nem tudott kifogni, összecsuklottam. Rongy lettem.”
Arról aztán nem esett egyik részről sem szó, hogy mi történt a találkozáskor. Csak annyit tudott meg a világ, hogy Terpák az édesapám szolgálatába állott az eset után, s holtáig hűséges, megbízható és olyan embere lett, aki tűzbe ment volna érte és családjáért bármely percben. Ő üldözte aztán a legjobb rabsicokat, ahogy ő a vadorzókat nevezte, és meg is tisztította a környéket tőlük.
,,Zsandárkézre nem adlak, büdös”, mondta annak, akit elcsípett, ,,de cseppet megsimogatlak, oszt útba igazítlak másfelé.”
Ezt a simogatást és útbaigazítást nagyon megszívlelhették aztán a vadorzók, mert egynéhány ilyen simogatás után megtisztult tőlük a vidék.
Engem nagyon szeretett, és folyton tanítgatott a vadászat sokoldalú mesterségére. Hívtunk együtt bükkfalevéllel őzbakot, pipaszáron rókát, és hasaltunk az erdőn a földön, és vizsgáltuk a vadnyomokat, mikor bütykös nagy ujjaival mutogatta ennek meg annak a vadnak nyomait.
A kutyák rajongtak érte, a kutyabocsátók féltek tőle, mint a tűztől, és ugyancsak igyekeztek dolgaikat végezni.
Várost nem látott, mindig az erdőt járó, egyszerű parasztember volt, akit meg is lehetett tréfálni egy s mással, amiről fogalma sem lehetett, de aztán hamarosan átlátott rajta a magyar paraszt józan és csalhatatlan tisztánlátásával. Így pl. az egyik részt vevő úr a vadászebéd alkalmával berakott fogsorát – meg akarván őt tréfálni – kitolta feléje. Terpák meghökkenve nézte először a csodát, de aztán világosság gyúlt az agyában, és napirendre tért a dolog fölött azzal, hogy: ,,Nem anyától lett az a fog!”
