fbpx

Szajkótoll

0

Gyerekkoromban a férfiak még kalapot hordtak; szinte mindenkinek volt hétköznapi és ünnepi fejfedője is, nemezből, nyúlszőrből vagy esetleg finom posztóból. Mikor öregapámat magához szólította a Jóisten és nagyanyám összekészítette az öreg ünneplő ruháját, odakerült a fekete ünneplő kalap is, amit életében talán soha nem láttam rajta.

Gyerekkoromban a vadász legfontosabb ruhadarabjának a kalapot tartottam, mert az csupán látványával is mesélt. Az apróvadra vadászó parasztpuskások kalapjukat a fácánkakas zománcos díszű mellvértjével díszítették vagy tőkés gácsér sarlótollát tűzték a zsinór mögé. A vasárnapi vadászok ezernyi felesleges dísszel, jelvénnyel ékesítették fejfedőjüket, a szalonkázás imádói csak az apró ecsettollakat varrták fel. A nagyvad után járó vadász kalapján általában nem színesedett és főleg nem fénylett semmi, csupán a töretekről odakenődő bíbor vércseppek cserzették oldalt. Mesélt arról is a kalap, hogy mennyit jártak alatta vadászni, ez abból látszott, mennyire volt rendesen betörve, mennyire volt a sok esőtől színevesztett és fakó.

Még tizenhat esztendős sem voltam, amikor megvettem az első vadászkalapot: hetyke, vékony karimájú fejfedő volt, vékony zöld zsinórral és aranyozott szállal díszített, fából esztergált makkal, amelyet utáltam és legszívesebben azonnal levágtam volna róla. Elindult a kalap előbb csak mezőkre, majd hegyekre és jórészt egyedül jártam alatta. Süvíthetett bármilyen jeges szél, lehetett fogvacogtató hideg, soha nem tettem mást a fejemre, inkább vállaltam, hogy olykor a fülem is majdnem lefagyott zord teleken.

Sosem hordtam hosszú hajat, de eljött az a nap, amikor a fodrász kaján vigyorral katonásra igazította frizurám, és a kalap az otthoni fogasra került, mert egy örökkévalóságnak tűnő esztendőt messze, egészen más dolgokkal töltöttem el. Ha egyszer-egyszer szabadságos katonaként hazaszabadultam, fejembe nyomtam a vadászkalapot és mentem a hegyre felejteni, szabadnak lenni.

Az idő szállt, és egyre ritkábban jutott az Isten szabad ege alá a kalap, mert Pesten jártam alatta, inkább csak emlékezve a kedves tájakra és a régi barangolásokra, mutatva másnak és jelezve magamnak is, hogy nem érzi jól magát ebben a furcsa, kiismerhetetlen nagyvárosban.

Néha-néha azért, főleg téli időben, vadásztunk is, de csak úgy csendesen, lövés is alig-alig esett, zsákmány csak olykor-olykor, az is kevés.

A kalap régen megérdemelte volna azt a díszt, amelyre gyerekkorom óta leginkább vágytam: mátyásmadár szárnytükrének türkiz sávokkal díszített tollbokrétáját. Ezt tartották legnagyobb becsben a régiek is, apám is ezt kérte számon rajtam, hogy mikor lövök már végre egy szajkót, hogy ne mástól kelljen kérni a kalap mellé valót.

Sokat jártam emiatt a mátyásmadarak után, de csak akkor jöttek volna lövésre, amikor nem volt nálam puska, vagy éppen nagyvadra vadásztunk. Ha sörétes fegyverrel a kézben vártam, a mátyások mindig elkerültek, vagy – ami még rosszabb -, egy-egy óvatlan, közelebb repülő madarat elhibáztam.

Nem tudtam szajkót lőni, kalapom mellé szép tolla soha oda nem került, és apám sem tudta már kivárni, hogy régi kérését teljesítsem…

A régi hetyke kis kalapom végül odalett, a végére megtört, kilyukadt, egy darabig még láttam olykor-olykor otthon, édesanyámnál, de azután mint afféle értéktelen, tönkrement holmi, valamelyik nagytakarításnál már nem kerülhette el sorsát.

Eltűnt a kalap hetykeségével, majd eltűnt az én hetyke legénységem is, és bár azóta volt jópár kalapom, de azokat inkább csak azért hordtam, hogy ne essen a fejemre az eső. Kiment a kalap a divatból.

Kinek is, minek is mesélném, hogy tavaly, Petőfibányán, harminc év után végre meglőttem az első szajkómat. Nem vettem ki szárnyából kalapdísznek a szép tollakat, csak kitömettem a madarat, amely most is itt néz rám dolgozószobámban kissé kárörvendően és sajnálkozva; üvegszeme csillog és jelzi, hogy minden első feledhetetlen és minden, ami valaha volt, elmúlik.

Faragó István

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*