fbpx

Egy vadász nyugdíjba megy

0

A Kis-Kárpátokban volt egy vadőrünk, aki csaknem 50 éven át állt szolgálatunkban. Ameddig egyáltalán vissza tudok emlékezni, magam előtt látom magas, sovány, de izmos alakját. Már kisgyerekkorom óta hallottam hírnevéről. Apám nagyra tartotta ezt az embert, és amikor a birtokkal együtt átvettem, akkor mesélte el, hogy több mint száz vadorzót és hurkozót fogott el. Szinte éjjel-nappal a területét járta. Kötelességének példaszerű teljesítésénél fontosabb semmi sem lehetett számára; ravasz volt, és rendkívül ügyes. A félelmet nem ismerte.

Előrehaladott korára tekintettel később egy nem túl meredek és könnyen járható területet adtam neki. A kitűnő vadászaink alkotta koronában az utolsó napjáig gyöngyszem maradt. Ugyancsak nálam volt alkalmazásban a szintén remek adottságokkal rendelkező fia, aki sajnos az első világháborúban elesett. Később a felesége is meghalt, és teljesen egyedül maradt; magára főzött, de a lakása már nem volt az otthona többé, úgyhogy csaknem minden idejét munkájának szentelte. A többi vadászunktól eltérően tisztavérű szlovák volt; nevezzük S.-nek.

1927-ben ismét megházasodtam, egy 35 év körüli amerikai nőt vettem el. Egy ideig éppen egyedül voltam otthon, amikor, mint már sokszor megtörtént, a hétvégére Bécsből vendégek ütöttek rajtam. A nejem egyik amerikai barátnője jött látogatóba, aki egy osztrák diplomatával jegyezte el magát, és vőlegényén kívül egyik jó barátnőjét is magával hozta, aki ugyancsak amerikai volt, alig 20 éves, lélegzetelállító szépség.

De nemcsak szép volt, hanem elbűvölő is, és a mátkapártól eltérően nagyon sportos. A jegyesek nem vágytak többre, csak hogy nyugton hagyják őket, ebből következett, hogy az ifjú hölggyel igencsak gyakran voltam együtt: sokat lovagoltunk, vagy lovas kocsival kirándultunk a kastélyt körülvevő erdőkbe.

A három vendég azonban egyszer feltétlenül a hegyekbe is el akart látogatni, ami kapóra jött nekem, mert meg akartam kísérelni egy bizonyos döhér bika elejtését, aminek épp a legfőbb ideje volt, ugyanis rövidesen kezdődött a szarvasbőgés. Kimentünk tehát a vadászházhoz, ahol négyesben megreggeliztünk, majd a jegyesek pisztrángozni és egy kettecskén megtett sétára indultak, én pedig az ifjú miss-szel arra vettem az irányt, ahol a bikát megtalálni reméltem. Ez a terület az említett S.-é volt.

Fenn a hegyen vártuk meg a naplemente kezdetét, és keresztülcserkeltünk egy számomra feledhetetlen, 2-300 éves, egyedülállóan szép bükkösön, hogy elérjük az oldalt, ahol a kiszemelt bika néha ki szokott lépni. Egy idő múlva találkoztunk a jó S.-sel, aki hódolattal vette le a kalapját, és megkérdezte, van-e számára valamilyen kívánságom vagy utasításom. Elmondtam neki szándékomat és a helyet, ahol a bikára akarok lesni, majd azzal a feladattal bocsátottam el, hogy járjon körül egy másik területrészt, és csak ha lövést hall, akkor jöjjön hozzánk. Ám ő nem mozdult, hanem a kalapját a kezében tartva markolászta, amiből rögtön tudtam, hogy még nyomja valami a szívét. Felszólításomra elmondta, mi aggasztja, megosztotta velem, hogy nagy kérése van. Nyugalomba szeretne vonulni, és nyugdíjat igényelni. Más igényei nincsenek, és több mint 50 éves szolgálat van mögötte; a hegyek meg egyre magasabbak, és egyre kevesebb a szusz.

Rábeszéltem, hogy még legalább néhány hónapig tartson ki, mert a szarvasbőgésre egy bizalmi személy kell nekem erre a területre, aztán a tél beállta előtt elmehet. Ezt hálásan tudomásul vette, majd ellenkező irányban indultunk utunkra.

A bikát végül nem lőttem meg, mégis szép este volt, melyen kísérőnőm legnagyobb elragadtatására szarvast és vaddisznót is látott.

Néhány héttel később, a szarvasbőgés után, ugyanebben a körzetben tarvadra cserkeltem, és mivel közben megházasodtam, a feleségem kísért el. Ugyanazon a bükkösön haladtunk át, és nem messze attól a helytől, ahol korábban találkoztam vele, S. ismét szembejött. Az erdőről és a vadról ejtett néhány szó után megint előhozakodott a nyugdíjba menés kérésével; ám ezúttal nemcsak a felsorolt érveket ismételte meg, hanem valami furcsát is mondott: úgy érzi, szeme a szolgálat miatt többé nem megbízható.

,,Annyira meggyengült – mondta -, hogy néha tulajdonképpen alig látok. Amikor például nemrég itt találkoztam a gróf úrral, meg voltam győződve, hogy az új grófnő még nem lehet 20 éves – de most úgy látom, mégis jóval több. Ráadásul akkor még világosszőke volt. Ilyen szemmel nem maradhatok az erdőben!”

Ezúttal megígértem neki, hogy azonnal felmentem a szolgálatból, és a megérdemelt nyugdíjat biztosítom számára. Ugyan nem a szemei, mert azok teljesen rendben voltak, hanem képzelt öregkori tünetei miatt, melyek éppoly kínossá válhattak, mint egy egyszerű lélek őszintesége!

Erdődi Pálffy Pál

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*