Nálunk, Gömörben, a megye felső részein a hegyes tájakon az én fiatalkoromban kevés szarvas volt. Két nagy uradalom telepített a múlt század második felében szarvasokat, éspedig a Coburg hercegi és az Andrássy grófi uradalom.
Az előbbi már korábban tenyésztett a balogvári uradalmi vadaskertben szarvast, majd a murányi uradalomba vitt át ilyeneket, és innen elterjedt ez a vad a szomszédos Zólyom és Liptó megyébe is. A gróf Andrássy Manó által a betléri uradalomban telepített szarvasok pedig kelet felé a rozsnyói, krasznahorkai erdőségekbe is átjöttek, s ezeken a részeken is elterjedtek, sőt átkerültek a Csérémosnya völgyön a szilicei fennsíkra s az azt környező erdőségekbe is, amelyek ugyancsak a gróf Andrássy család betléri és krasznahorkai ágainak birtokában voltak. Miután ez utóbbi részeken nem vadásztak a grófi család tagjai, s mivel mindkét családi ág diszponáló vezető főtisztviselőivel jóban voltunk, mind Dénes Géza betléri erdőigazgató, mind pedig Sujánszky István, a krasznahorkai jószágigazgató engedélyt adott részemre, hogy szabadon vadászhassam a szilicei fennsíkon és az azt körülvevő erdőségekben azzal a megszorítással, hogy a gyér állományú szarvast lehetőleg kíméljem, de azért egy-két bikát mégis szabadjon lőnöm pár év alatt.
Addigi lőlistámon a szarvas igen gyengén szerepelt, ezért a szarvasokra különösen figyeltem, és a megadott engedély alapján szerettem volna legalább egy jó bikát ott lőni.
A Somos és a Nagymálnás fiatalosaiban voltak leginkább a szarvasok, amint az erdőőrök mondották, és legelőször is meg akartam győződni arról, hogy milyen számban vannak egyáltalán, és van-e köztük lövésre érdemes bika.
A vadászidény alatt sokszor voltam ott pár éven keresztül, és alaposan megismertem nemcsak a szarvas-, hanem az egyéb vadállományt is. Vaddisznó és őz volt a java ennek az állománynak, róka is akadt, nyúl elvétve, néhány kóborló medve, szarvas pedig mintegy harminc darab lehetett borjakkal együtt, köztük 5-6 mindenféle korú és minőségű bika. Túl erőset nem észleltem köztük, a legjobbnak látott tizenkettes agancsát sem becsültem többre 6 kg-nál.
Ilyenekre nem kívántam pályázni, békét hagytam nekik, s azt vártam, hogy jön közéjük a Sajó-völgy túlsó részéről, a szemközti pelsőci nagy hegyen át a Coburg hercegi murányi erdőségekből vagy felülről,Betlér felől valami jó bika, esetleg több is, s ezek közül lőhetek majd egy kedvemre valót.
Hát bizony erre jó sokáig kellett várnom s addig a szilicei erdőségekben vaddisznókra vadásztam disznós kutyáinkkal, és őzbakra cserkésztem, ami azonban kellő cserkészutak hiányában nagyon meg volt nehezítve, és inkább az esti és hajnali lesre szorítkozott.
Egy kapitális őzbak után nagyon sokáig mászkáltam és törtem magamat, de ennek a baknak mázlija volt; akármit is csináltam, mégis mindig ő maradt felül, nem tudtam elejteni, pedig valósággal minden vadászpraktikát kihasználtam ellene, és semmi fáradtságot nem sajnáltam érte.
Vén, ravasz bak volt ez, és nem hagyta magát megtéveszteni, pedig tudtam a nappali álláshelyét is, bár fekhelyét mindig változtatta, és üzekedés idején is kitartóan jártam utána eleget. Legelni a tisztásokra soha nem jött ki, mindig a vágásokban legelt, s ha ott akartam belopni akármilyen jó széllel is, a vége mégiscsak az volt, hogy elugrott, mikor már azt hittem, hogy no, most megfogtam, és csúfondárosan riadozott az oldalban, kellő biztonságban.
Nem voltam ügyetlen vadász, fiatal és fürge voltam, úgy jártam nesztelenül, mint a macska. A puskával, hívóval jól tudtam bánni, és lőttem már az ideig jó egynéhány bakot, megvolt a tapasztalatom is, ezt a kitanult vén bakot mégsem tudtam puskavégre kapni, és már valósággal betege lettem a sikertelenségnek és a bosszúságnak.
Egyszer ismét a vágásban ólálkodtam estefelé, és egy bokor mellett meghúzódva kilestem arra a kis foltra, amely régebben egy szénégetőhely volt, s amelyen kövér vadlóhere nőtt, ahol az én bakom néha meg szokott fordulni.
Egyszer csak a hátam mögött hallok neszezést, és jól kiveszem halló érzékeimmel a legelő vad fűszaggatását. Nem lehetett tőlem 10 lépésre, a hátsó bokrok mögött.
Lélegzet-visszafojtva vártam készenlétben és mozdulatlanul, hogy hármat-négyet taposson, amikor, ha keskeny résen is, de megláthatom, hogy ő-e az, a várva várt és régen keresett.
Legelve tett is pár lépést a rés felé, s én felemelt fegyverrel vártam, hogy még egyet tegyen, hogy ráismerhessek, de akkor szelet kaphatott tőlem, mert hirtelen robogva elugrott, és riasztó böfögésével ismét kicsúfolt.
Máskor megültem az oldalban, és végigtávcsöveztem azt, s egy vöröses folton állt meg az üveg. Lehetett tőlem valami száz lépésre. Sokáig néztem, de nem mozdult. Én sem mozdulhattam, mert abban a bokros oldalban nesz nélkül lehetetlen lett volna közelebb jutni hozzá. Nem is volt szükség erre, hisz jól meglőhettem volna ültő helyemből is, csak meg tudtam volna látni, hogy suta-e, bak-e, jobban mondva azt, hogy az én bakom rejtőzik-e ott?
Kezdett már sötétedni, és a vörös folt még mindig nem mozdult, pedig szemem nem csalt, egészen bizonyos volt, hogy az a kétarasznyi elütő színű folt őzvad még el nem vedlett szőrzetének valamely része.
Ha még egy negyedóráig nem mozdult – morfondíroztam magamban -, nem fogok látni belőle semmit, ha mozdul is, annál kevésbé állapíthatom meg, hogy az én bakom-e.
Tovább nem várhattam, és felálltam minden nesz nélkül, hogy megkísértsem a kilátástalan közelebb jutást, abban a hiú reményben, hogy hátha valami véletlen mégis segítségemre lesz, és legalább egy pillanatra megláthatom a fejét, s talán lőhetek is rá, amit így bizonytalanságban és vaktában nem akartam megtenni. Hogy belepuskázzak anélkül, hogy tudnám, mire, s a vadnak mely részére lövök, az ellen tiltakozott a belém oltott és nevelt vadásziasságom.
Alig tettem azonban két lépést, a vöröses folt eltűnt, és ismét hallottam a ravasz vén bak csúfondáros riasztását. Hát mégis ő volt, és ott sunyított mozdulatlanul, s várta a jótékony és biztos besötétedést. Ismét kijátszott.
Megpróbáltam azt is, hogy az egyik emberemmel alulról megpiszkáltattam lassú ide-oda járással azt a sűrű fiatalos részt, ahol nappali állása volt, én meg egy jó váltón, fönt a nyeregben elálltam.
Ennél a fogásnál is túljárt az eszemen a vén ravaszdi. Úgy látszik, már régen elkönyvelte magában azt, hogy ki leselkedik utána, s honnan érheti veszedelem, mert egészen bizonyos, hogy ha én lettem volna az emberem helyén, s én keltettem volna fel fekhelyéről, előbb kelt volna fel, és felfelé jött volna nagy riasztással. Így azonban jól bevárta az embert, s ahogy felkelt, akárcsak a róka, tudatosan oldalt somfordált el, s minden riasztás nélkül egyszerűen meglógott az emberem orra előtt, s előlem. Jelentette is az ember nekem, hogy látta, amint a bokrok között csúszott el, a pofája már szürke-őszes volt, s akkora szarvai voltak – így mondta a laikus favágó ember -, mint a molnár szamarának a fülei.
Üzekedéskor gondoltam megcsípni, de ez a reményem os dugába dőlt. Többször észleltem, hogy hajtja a sutákat, egyszer meg is lepett, mikor éppen ebédeltem, és vagy tíz lépésre tőlem vágtattak át egy keskeny nyiladékon már-már odaadó párjával, úgy, hogy előzőleg nem lehetett rohanásukat hallani. Egy pillanatig láttam, ahogy szorosan a suta mögött dobta át magát az alig gyalogútnyi széles nyiladékon. A szép gyöngyös villogó agancsát hátracsapva, a száját nagy izgalomban nyitva tartva, egyszerre ugrott a sutával át a túlsó bokrosba és tűnt el szemeim elől. Ha puskám a kezemben van, és készen várom ezt a rohamot, még akkor is nagyon gyorsan kellett volna odadobnom a lövésemet, hogy le ne maradjon. Vártam, hogy visszafordulnak, de úgy látszik, valahol megállt neki a fáradt suta.
Hívóra is sokat próbáltam. Jöttek is a bakok, öreg suták is, de ő nem jött ki egyszer sem, bár meg voltam győződve, hogy ott spekulált többször a közelemben; egyszer-kétszer hallottam is jól ismert böfögő riasztását, amint átlátott a szitán.
Három vagy négy éven át próbálkoztam vele számtalanszor, és mindannyiszor megbuktam vele szemben a vizsgán. Ő volt a buktató professzor, én meg a szekundába pónált diák.
Azután is keresem nagy vágyakozással, hogy az elérhetetlent egyszer mégiscsak megcsíphessem, de többé nyomát sem láttam. Egy télen úgy eltűnt, mint a kámfor, senki többé a szilicei erdőségekben nem észlelte, máig sem tudom, hová lett. Talán megunta, hogy folyton utána jártam, vagy azt gondolta magában a ravasz vén bak, hogy hátha az a kitartó diákember egyszer mégis szakít a sok szekundával, és a professzor kénytelen lesz neki akarata ellenére végül is jó kalkulust adni.
