Amikor odaértem az őzbakhoz, még élt, de már nem tudott tovább menekülni egy lépést sem. Tehetetlenül feküdt sebágyában a pusztán. A puskát visszabiztosítva letettem magam mellé a fűbe, s kivettem a nadrágszáramra varrt tokjából a rövid, borotvaéles pengéjű, módfelett hegyes tarkózókésemet. Bal kézzel, határozott mozdulattal megragadtam a bak agancsát, s a fejét úgy hajlítottam lefelé, hogy az álla a nyakához érjen.
A koponyaalaphoz legközelebb eső csigolya és a fej közötti kis rést gyorsan kitapintottam. A következő pillanatban oda helyezve a kés hegyét erősen beszúrtam a nyúltagyba. A halál azonnal beállt.
A jellegzetes formájú, agancsból vagy zergekampóból készített nyelű, 100-120 milliméteres kemény acélpengéjű, módfelett hegyes tarkózókés felett mondhatni: eljárt az idő. Némely hozzám hasonló korú, öregedő – de még nem vén! – vadász vagy hajtó felszereléséhez ugyan még hozzá tartozik, olykor-olykor élünk is vele, de egyre kevesebbszer. Mert ma már sokkal egyszerűbb, s főleg: többnyire humánusabb egy jól irányzott nyaklövéssel megváltani szenvedéseitől a halálra sebzetten kínlódó őzet. Igaz, a kés, szakavatottan használva, ugyanolyan gyors halálhoz vezet, azonban nem kíméli meg a vadat attól a rövid ideig tartó páni félelemtől, amikor a vadász mellé érve megragadja a fejét, közeli kapcsolatba kerül vele, még ha pillanatokra is. A kegyelemlövés legtöbb esetben célszerűbb, irgalmasabb. Ez a vadászat történelméhez szervesen kapcsolódó, speciális formájú, rövid vadászkés talán már az ókorban is, de a középkorban a nyilas, nyílpuskás majd az elöltöltős mordályok korszakaiban biztosan, sokkal nélkülözhetetlenebb tárgy volt, mint manapság. Elvétve azért használjuk, használják.
Sohasem örömmel, hiszen tökéletes találatnál nincsen rá szükség. S mindenki kivétel nélkül erre törekszik, de hát csak az nem sebez, aki nem vadászik. Önhibából és anélkül is előfordul ilyen eset. Hajdanán, az 1970-es években, még apróvadvadászaton is láttam, amikor valaki késsel tarkózta le a sebzett fácánt. Más alkalommal pedig azt, hogy valakinek a sörétes töltényövéről jókora hegyes rozsdás szeg lengedezett egy madzagról, az illető kifejezetten erre a célra hurcolta magával. Mindig attól tartottam, hogy egyszer véletlenül beleül…
Pedig hát oda nem is kell segédeszköz; a fácánt saját farktollával is egyszerűen átsegíthetjük az örök vadászmezőkre. A tőrszerű tarkózókés főleg az őz – és Ausztriában, Németországban a zerge – kegyelemdöfésére való. Igaz, többször láttam dámot is azzal leszúrni, vadaskertekben. Jan nevű cimborám egészen addig használta erre a célra, mígnem egy csapos bika átbökte az alkarját… Műtét lett a vége.
Attól fogva inkább a kegyelemlövést részesíti előnyben dámvad vonatkozásában. Szarvasra, disznóra megint csak nem való. Ha már hidegfegyver mellett döntünk, akkor azokra a nagyobb testű, erősebb csülkös vadfajokra sokkal megfelelőbb a mini kardszerű, egyenes, erős pengéjű, úgynevezett szarvasgyilok.
No, persze már az is alaposan kiment a divatból, hála a tökéletes megoldást kínáló vadászpuska evolúciónak. Napjainkra más, dicsőbb szerepet kapott. Jobb helyeken azzal ütik vadásszá a sikeres vizsgát tett delikvenseket. Nagyjából úgy, mint ahogy valaha az uralkodó lovaggá ütötte, persze karddal, az arra méltó személyeket.
Visszatérve a tarkózókéshez, immár nem nélkülözhetetlen, de alkalmanként hasznos segédeszköz. Azonban csakis akkor, ha megfelelően, magabiztosan, ügyesen kezeljük, tudunk bánni vele!
Kovács László
A cikk a Magyar VADÁSZLAP 2019. novemberi számában jelent meg.
