fbpx

Májusi gondolatok

0

A tél eltűnt maradéktalanul a tavaszi napsugár első érintésétől. A természet lassan, ütemben kezdett bontakozni, majd gyorsabb nekimelegedéssel tavasz lett belőle. Virágban bús tavasz. Új ruháját az Isten műhelyében szövögette, hogy ráteregesse azt odakünn mindenkire, aki vágyva vágyott már utána.

Kevés emberfia akad a föld hátán a szélességi, hosszúsági fokok alatt, amerre nem örök a tél, nem örök a tavasz, akit a kikelet köszöntése közömbösen hagyna. Akire annak semmiféle vonzóereje ne volna. Akinek a rügybontás, virágfakadás, a madarak dala ne tartoznék a lelki igényei közé. Akinek az érdeklődési körén kívül esnék , hogy évente legalább egyszer a természettel is szóba álljon. A természettel, ezzel a megfejthetetlen, hatalmas Valamivel, ezzel az ,,őslénnyel”, aminek mindent köszönhetünk. Mindent, vagyis – az életet! A kőszívű filiszter persze éppúgy, mint a jámboran álmodozó lélek. És mindenki ezek között és ezeken túl…

Titokzatos hatalom, alig osztályozható vágy késztet ilyenkor kifelé. Valami ösztönös sóvárgás biztat ki rideg kőfalaink közül, mint ahogyan az első langyos napsugár verőfényre csalja a télen rejtőzködő, szunnyadó bogárvilágot. Más is a kikelet varázsa és boldogsága, mint a tél komorsága, vagy akár szépsége is. Más az, ha a feltámadást érezhetjük már magunk körül. Ha láthatjuk, hogy a halálra dermedtség lágy szellőfuvalmak szárnyán mint suhan, tűnik, múlik el előlünk. Az új ruha mindenkit érdekel és derűre hangol. Boldog, ha az ócskát, elnyűttet elvetheti. Hát még ha a természet kezd újra öltözködni!…

Így vagyok ezzel magam is mindig. Februári napokon már alig várom, hogy búcsúzhassam a dértől, hótól, jégtől, zúzmarától, a tél minden fagyos leheletétől, a fák kopaszságától, az erdő, a mező siket némaságától… S ahogyan most már tavaszi ébredéssel, a melegebb napvilágban karomat a fejem alá párnázva elnyújtózhatom itt, az erdő fái között, a zsendülő fűszőnyegen, föllélegzem, mohón, mélyeket és nagyokat sóhajtva… A gyöngyvirág illatos kis harangjai nyílnak körülöttem, távolabbról meg a kakukkfű leheli édes illatát a felém libbenő szélbe. Alig néhány hét előtt itt a fák csupasz ágain a tavasz még épphogy csak leselkedett. Akkor melegedtek fel kicsinyenként fagyosságukból, s az éhes képzelődés elevenedni vélte őket. Aztán feloldódott aléltságuk, és apró csecsemőlevelekkel meg is levelesedtek. Okosan, lassan, egészséges ösztönnel és tudatosan ébredeztek az új életképződés felé.

Mert hiába minden okoskodás! Kell, hogy valamely öntudata, céltudatossága, értelmi rendje legyen a növényvilágnak is. Csak mi, emberek tartjuk azt korlátlan fölénnyel, hideg közönnyel és érzéketlenséggel, hogy a növényeknek nincs csöppnyi – ,,lelkiségük” sem… Sokáig, nagyon sokáig tudunk hitetlenkedni, akár ezredéven át is kételyek közt csavarogni, és dűlőutakon , amíg ,,dűlőre” jutunk egyes kérdésekben. Megyünk, vagy döcögünk, haladunk is, siklunk olykor talán tova, előre a tudásban, de többnyire bőséges a kanyargás, bukdácsolás, ingadozás, út- és egyensúlyvesztés, míg jön a ráeszmélés, és megleljük, amit kerestünk. Elméletek sokasága tenyészik fel észjárásunk nyomán, és vágódik megint hanyatt, hogy végre – jobbadán véletlenségből – a való megismerés egyszerű szürke porondjára kényszerüljünk… No, így leszünk egyszer alkalmasint a növényekkel is…

Fárad, zsibbadoz a karom a fejem alatt a kergetődző gondolatok között, elhelyezgetem hát a másikat alatta…

Amikor a melegebb napsugár bizsergeti idegeinket, jóleső feszültségre hangolva őket, fájó gondolatok is settenkednek ám körülöttünk. Belopakodnak bántón reményfakasztó ábrándjaink közé, s az idegen, kellemetlenkedő vendég a csúnya kérdés, hogy hát megint kerek egy esztendő surrant el azóta, hogy a tavasz csókjától serkent fel újra a világ? Hallom, hogy a természet felkacag itt a fák között, és megmosolyogja a kérdést, hiszen így, tavaszok évadján nagy a hajlandósága hozzá…

Ő elvégre millió évek óta ismételgeti magát, anélkül, hogy időszámításokkal törődnék. Hogy az éveket halmozná maga önmagára. Ismételget mindig ugyanabban a díszben, pompában. Ugyanazzal a ragyogással, kápráztató gazdagsággal. Ugyanolyan frissen és üdén. Mindig új, vadonatúj tavaszt játszik – mi pedig, akik benne, érte, tőle vagyunk és élünk, mindig eggyel kevesebbet, és azt is minden évfordulással kopottabban. Ugyanazokat az életerőket termeli kifogyhatatlanul, mi meg minden ,,ébredéssel” – álmosabbak leszünk, és régi erőforrásokat veszítünk. Visszahozhatatlanul…

Ahogyan így tűnődöm, és efféle sötét gondolatok felhőznek a lelkemen, s már-már úrrá akar lenni rajtam a májusi kacagáshoz éppen nem illő elmúlás borongós hangulata, megszólalnak a közelemben az apró dalos madarak. Bizony, ők nem törődnek ilyesmivel. Más a gondjuk! Szövögetik nászruhájukat. Cippentgetnek hangosakat, ugrándoznak játszi gondtalanságban az ágakon, bokrokon. Egyik-másik már melódiákba is fog, és meg-megtrillázik derűs jókedvében. Táncolnak, kellemeztetik magukat, kapkodják az ének ütemére bohó vidámsággal fejüket. Könnyű lendüléssel röppen az egyik tovább felettem. Menyasszonyi ruha van rajta. Utánalibben a másik, a vőlegény nászpompás ruhában. Látnivaló mindjárt, hogy itt kezdődik valami! Látnivaló, hogyan részegszenek, mámorosodnak, mert hiába, a május szerelmes idusa kezd verni a dalosok szívében…

Különös is az, hogy az embervilágban is májusban nyílik legjobban a szerelem virága. Tudósok töprengtek már sokat azon, hogy miért van ez így, miféle a hatása a megváltozott légkörnek a – ,,belső szekréciós mirigyekre”!… A tapasztalás bizonyítja, hogy mégis így van, s a láznak és nekihevülésnek és a – nótának majd az a vége, hogy ,,Szüret után lesz az esküvőm!”…

Felbámulok így fektemben a kéklő égre, amelynek kebelén kövér bárányfellegek csúsznak napkeletről napnyugat felé. Enyhe szellő hajtaj őket odafenn, nagyon lustán úsznak. Vakítóan fehérek, amint a nap fénykévéi reájuk vetődnek. Van olyan is köztük, amelyiknek közepe, legvastagabb párnája már szürkésfeketére színeződött, mert úgy látszik, kezd érni benne az eső, sőt talán a jég is. Attól pedig óvjon ilyenkor minket, vadászokat is a Teremtő, mert jaj akkor a fogoly- és fácánfiókáknak, a tojásokon belül és a tojásokon kívül egyformán.

Ilyen gondolatok után tápászkodom fel a füves fekvőhelyről, ahová még gyönge, foszlányos árnyékot tud csak vetni az égerfa későn lombosodó koronája. A nap már az ég alja felé csúszik, és most már indulni is kell, mert elég messzire innen kell várnom az alkonyat bíborában vagy az alászálló szürkületben a májusi bakot!

Avarffy Elek

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*