Többnyelvű, cirka kétezer kötetes vadászati könyvtáramban számos vaddisznó-monográfia található, amelyek mondhatni minden téren remek tájékoztatást nyújtanak eme vadfaj aprólékos megismeréséhez. Legtöbbször a vadászatát, annak különböző módozatait is helyesen tárgyalják. Ezzel szemben viszont a neves szerzők többsége valahogy kurtán-furcsán pár mondattal elintézettnek véli a vaddisznó elejtésére javallott puskákat és a töltényeket. Mintha futtában kötelezően letudott lényegtelen apróság lenne az egész, holott – szerintem – korántsem ez a helyzet.
Eddigi vadászéletemben mindösszesen háromszáztizenkét sertevadat hoztam terítékre, s persze hibáztam nemegyszer, sőt sebzés is elő-előfordult. De az vesse rám az első követ, aki mindig tökéletesen talál! (Ilyen „mesterlövész” ugyancsak kevés létezik földünkön, ha egyáltalán…) Elejtett vaddisznóim száma alighanem
csak első pillantásra tűnik soknak. Hiszen aki gyakran járja a pagonyt, s immár leszállóágba kerülve élvezheti az „arany ősz” pompáját, hozzávetőleg hasonló eredményre számíthat. Páll Endre élete zsákmánya ebből a fajból saját elmondása szerint úgy 300-350 közötti lehetett, ebből 55 volt a jó kan. A másik somogyi legenda; Barthos Gyula, 287 disznót lőtt 1932 és 1997 között. A korábban nagyhírű, de ma már valahogy nem nagyon emlegetett második világháború után tevékenykedő vaddisznós brigád tagjai (dr. Tildy Zoltán, dr. Hauer Lajos, dr. Bencze Lajos professzor, Révbéri Ottó, Party István, dr. Bárdió Adolf, Orbán László, gróf Széchenyi Zsigmond, Szederjei Ákos, Görcsös Gyula, Brodák József és Szendy Moldován László), amennyire én tudom, hasonló eredményeket értek el, de akadtak közöttük azért sokat lövők is. Például Görcsös Gyula puskaműves mester, akinek Diana istenasszony 999 vaddisznó elejtését engedte meg. Ezek fő részét egy 9,3 mm-es duplagolyós drillinggel, valamint 8x57JS kaliberű Mauserrel zsákmányolta. Hallomásból úgy tudom, hogy Brodák József, valamint Party István szintúgy túljutott a bűvös ezres számon. Ami akkortájt okvetlenül megsüvegelésre érdemes, jóval nagyobb eredménynek számított, mint manapság, hiszen a jelenlegi állomány töredéke lakta az erdeinket, főleg a különböző hegységeinkben, az Alföldön pedig ritkaságnak számított egy-egy kóborló fiatal kan elejtése. Gróf Széchenyi Zsigmond élete során mindössze 136 Sus scrofát zsákmányolt. Vadásznaplójában bontásban adja meg, így 26 kan, 40 koca és 70 süldő az összeredmény.
Ma már gyökeresen más a helyzet! Tán sosem élt annyi vaddisznó hazánkban, mint éppen második évezredünk kezdeti évtizedeiben. Európa-szerte példátlanul sok van belőlük. (Más kérdés, hogy ennek vélhetően hamarosan meglesz a siralmas böjtje…) Saját baráti körömben – és azon túlmenően is – több kiváló vadászt ismerek, akik mára túljutottak az ezres nagyságrenden. Ehhez a lelkesedésen kívül okvetlenül jó egészség, a faj tökéletest minél jobban megközelítő ismerete, az átlagosnál magasabb lőtudás, sok-sok vadászatra fordítható szabadidő és természetesen megfelelő mértékű anyagi javak szükségesek.
A vadászíróként maradandót alkotó dr. Gergely Imre 1038 vaddisznót ejtett el eme cikk elkészültéig. Mindezeknek körülbelül 10 százalékát .243 Winchester, 7×64, .30-06 Springfield, 8x68S, 9,3x74R puskákkal, töltényekkel, míg a maradékot pedig .300 Weatherby Magnummal. Indoklásként azt írta: „Ezt szeretem a legjobban, mert 200 méterig nem kell kicélozni a disznóból, bármilyen gyorsan fut. Erdélyben sokszor nyílik lehetőség hajtásban is hosszút lőni, arra a legalkalmasabb. Csak a 11,7 grammos Nosler Partition maggal töltött lőszert használom hozzá. Jó találattal, mindig helyben marad a disznó.” Hm. Én inkább csak lesvadászatokon, cserkeléseken, barkácsoláson alkalmaznám ezt a kalibert, lévén, ha hajtásban esetleg gurulatot kap a lövedék, akkor annak sebessége, ereje folytán sokkal veszélyesebb lehet, mint mondjuk a .30-06 Springfield.
Noha nem osztom, ám de feltétlenül tiszteletben tartom Imre barátom véleményét ez ügyben. Beck Antal közel kétszer annyi vaddisznót terített le, mint ő, bár hajtásokra nem jár. Az általa alkalmazott kaliberek: 7×64, 7mm STW, .30-378 Weatherby Magnum, .378 Weatherby Magnum. Ezekből a 7mm STW a kedvenc, házi laborálással, 10,88 grammos (=168 grains) Berger Hunting lövedékkel szerelve.
Svéd disznókertes komám; Pär-Ola Andersson eddigi életzsákmánya mindkét magyar barátom eredményét összeadva is határozottan, keményen fölözi. Igaz viszont, hogy ezen sertevad döntő részét vadaskerti szelektációkon ejtette el. Ami azért sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint kinn, a nyílt erdőségekben. Zárt területen .17 Remington tölténnyel működő puskát használ, szabad területen azonban .338 Winchester Magnumot.
Amiben jómagam – úgy érzem – eltérek legtöbb „vaddisznómániás” vadásztársamtól, az az, hogy míg legtöbben csupán maroknyi különböző kaliberű lőszerrel zsákmányolnak, s főleg tolózáras ismétlővel, esetleg duplagolyóssal, addig én „tudálékosabban”: kipróbálok mindent, ami a kezem ügyébe esik. Nem kevesebb, mint tizenöt töltényfélével ejtettem el sertevadat – például oly ritkasággal, mint a .401 WSL, valamivel gyakoribbal; .35 Remingtonnal és teljesen közönségessel: .30-06 Springfielddel –, s valamennyi fegyverrendszert gyakran próbálgattam/próbálgatom, ami csak létezik. S okvetlenül minden egyes esetben – a pagonyban diktafont használva – apró részletekre menően vezetem be a naplómba a történéseket. Azon tapasztalatok összessége alakítja kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan a véleményemet.
Vegyük sorra a puskákat a különböző rendszerek alapján. Ezek közül bízvást a legegyszerűbbek az egylövetű golyósok, melyeknél a billenőcsövűek általában kicsit könnyebbek-rövidebbek, mint a tömbzáras társaik. Saját ilyetén vadászpuskám egyszerre billenőcsövű és tömbzáras: Blaser Modell K95 Luxus. Ezek a „gavallérok” megfelelő kaliberekben kiváltképp lesvadászatra valók, olykor cserkelésre. Hajtásokban, az aránylag lassú újratöltés miatt, kevesebbet érnek, mint mondjuk a „vadászpuskák királyai”, vagyis a duplagolyósok. Az ilyen hagyományos (vízszintes) és úgynevezett bock (függőleges) csőelrendezésű expresszek hajtásban-terelésen érvé nyesülnek igazán. Kitűnően kiegyensúlyozva, méretre agyazva kapáslövéseknél alig akad párjuk! Ha akad egyáltalán. Feiszt Ottót egy ilyen Merkellel többször láttam remekelni Zala megyében. Ő aztán nagyon tud! Aki főleg téli hajtásokban lövi a disznókat, abban leli legfőbb örömét, feltétlenül érdemes egy ilyen, számára megfelelő agyazású, márkás golyóst beszereznie. Hibaként csak azt róhatom fel a dupláknak, hogy a két cső egyetlen távolságon hord össze. Azelőtt és az után már a disztanciával arányosan tágul a két találati pont közti felület. Hajtóvadászatokon persze ennek nincsen túl nagy jelentősége, hiszen száz-százhúsz méternél úgy sem lövünk messzebb.
Következnek az ilyen vagy olyan táras ismétlők. Legismertebbek, legelterjedtebbek ezek között szerte a világon a tolózárasok. Ma is legendás hírűek az eredetileg M. 98-as hadi Mauserből vadásziasított darabok, a különböző Mannlicher-Schönauerek, és persze seregnyi más forgó tolózáras középagytáras típus, például a Remington M. 700, Winchester M. 70, stb. A magyar sokat lövők java ilyen rendszerű golyóssal érte el – vagy ilyennel is – a parádés eredményét. Kivéve a fent említett dr. Gergely Imrét, aki inkább az egyeneshúzású tolózáras Blaser M. R93-as híve. Az mellett tette le a voksát. Ezen vállfaj kétségtelen előnye, hogy ismétléskor két fázist megspórol az ember: a zárkar felemelését és lecsukását. Akinek ez tetszik, használja bátran, akinek a másik féle, az viszont alkalmazza azt. Keverni azonban nem érdemes pont ezt a kétfélét. Mivel éles helyzetben, a vadászat lázában könnyen elfelejti az ember, pontosan melyik van a kezében, és ha villámgyorsan akar ismételni, lehet, hogy felfelé próbálja erőltetni a zárt, holott az szükségtelen az egyeneshúzásúnál. De amíg „leesik a tantusz”, hogy most éppen az a puska van vele, már át is viharzott a konda a nyiladékon. Ezzel szemben például duplagolyós – egyeneshúzású tolózáras puskák esetében viszont már egyszerűen túl nagy a különbség, hogy a hajtás forgatagában megtévedjen az ember.
A cső-, vagy éppen középagytáras kengyelkulcsos ismétlők sosem voltak kifejezetten népszerűek Európában. Kár! Lévén – mint saját tapasztalatom mutatja –, megfelelő kaliberekben tökéletesek a sertevad elejtésére; lesen, cserkelésen, hajtásban egyaránt. Ugyanilyen jó tapasztalatokkal rendelkezem a siklózáras ismétlővel, aminél az előagyat kell vízszintesen mozgatni az újratöltésnél. Évekig volt egy ilyen Remington M. 760-as puskám, lőttem vele néhány disznót, de valahogy istenigazából nem sikerült megszoknom. Amikor pedig másik puskára áhítottam, azt áldoztam fel érte. Ma sem tiszták a vele kapcsolatos érzéseim; nem tudom jól tettem-e vagy inkább várnom kellett volna: hátha remekül összeszokunk! “Könyves” Nagy Kálmán barátomnak mindenesetre pontosan ilyen a hajtáspuskája. Sosem panaszkodott rá, sőt! Célzott lövések tekintetében ezzel a rendszerrel egy gyakorlott lövész hozzávetőleg olyan gyorsan tud tárat üríteni, mint egy félautomatával. Mely utóbbi rendszert most Magyarországon – Kittenberger korával ellentétben – etikátlannak tartják a vadászatokon, tehát szigorúan tilos az alkalmazása. A magam részéről persze – akár csak a többivel – azzal is vígan vadásztam/vadászom vaddisznóra, hiszen Svédországban, ahol élek, más a betartandó etika és jogszabály, s hát, bizonyisten, nem ördögtől való az a rendszer sem. Hajtásban – két lövésen túl – simán „lekörözi” a duplagolyósokat. De persze az is igaz, hogy – nem kell mindent meglőni! Voltaképpen bármilyen rendszerű golyóst lehet könnyelműen, etikátlanul is használni, korántsem csak a hivatalosan rossz példaként mutogatott, lefitymált félautomatát.
Kovács László
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019. januári számában.
