A következő történetet Tóth Zsolt olvasónk osztotta meg velünk egy sikeres, és mindenekelőtt életre szóló élménynek számító gímbikavadászatáról feleségével:
„Hétfőn délután három órakor érkeztünk Hangonyba, ahol szállást foglaltunk, majd telefonos egyeztetés alapján pontban ötkor a vadászháznál találkoztunk kísérőinkkel, hogy átbeszéljük a következő napok terveit, a feltételeket és lehetőségeket. Nagy izgalomban voltunk mindketten, de főleg feleségem, hiszen ő élete első bikáját szerette volna elejteni.
A rövid egyeztetés után két irányba indultunk. Amikor kísérőmmel kiértem a területre, kellemes idő volt és hallottuk a bőgést, így gyorsan taktikát váltottunk: elindultunk, hogy szemügyre vegyük a karakteres hang gazdáját.
Óvatosan cserkeltünk, a bika egy nyílt placcon volt néhány tarvad társaságában, de még elbírálni is alig volt lehetőség, mielőtt eltűnt volna egy hegygerinc mögött. Persze ez cseppet sem szegte kedvünk, hisz percről percre egyre jobban beindult a bőgés, és én a vadászláztól remegő lábbal nyugtáztam magamban: megjöttünk! A közelben meg-megnéztünk néhány fiatal, kímélendő bikát, majd elindultunk egy öblös hang irányba, ami a közeli hegy közepétől jött. Lassan elindultunk felfelé, magamban már azt gondoltam, hogy nem tudtam mire vállalkoztam… Miközben mentünk, beigazolódott, hogy ez nehéz menet lesz: alföldi gyereknek hegyet mászni nem kellemes…
Sajnos küzdelmem egyelőre eredménytelen is volt, hisz amikor először megpillantottuk a bikát, mozgásából láttuk, hogy csak terelgetjük magunk előtt, s nem fog nekünk megállni. Nyugtázva, hogy ezúttal a vad kiváló érzékszervei „nyertek”, lemondtuk róla, és inkább a hegy teteje felé vettük az irányt.
Ezen persze nagyon meglepődtem, titkon remélve, hogy ennyi volt a hegymászós kalandunk. Na sebaj, szépen lassan a csúcs felé indultunk. Felfelé haladva meg-megálltunk, nyilván miattam, mert hallottam ahogy dobog a szívem, és úgy izzadtam, mint soha, mondhatni, új értelmet nyert számomra a „sportvadászat” kifejezés… Kísérőm megértő volt, többször is megálltunk pihenni, amiért a mai napig hálás vagyok neki.
Felérve a hegytetőre láttam csak meg, hogy a „csúcstámadást” valójában egy kellemesebb, gerincélen felfutó úton is meg lehetett volna ejteni, de az egyre intenzívebb bőgés élménye minden fáradalmamért kárpótolt… Jeleztem is viccesen a kísérőmnek, hogy nyugodtan hagyjon itt fent éjszakára.
Amikor elkezdett sötétedni, szépen kényelmesen elindultunk lefelé a hegyről. Mindketten tudtuk, hogy ilyen kevés fénynél lőni már nem lehet, így szép csendesen a megfigyelésnek szenteltük az utat. Volt, hogy a gerincen kereszteztük egymás útjait a hegy másik oldaláról átváltó bikákkal, és pár másodpercig csak néztük egymást a szerelmi tűzben égő agancsárokkal, mert mindkettőnket ugyanolyan váratlanul ért a találkozás.
Leérve még utoljára szétnéztünk a Hold által jól bevilágított tájon, majd kocsiba ültünk és irány a Vadászház.
Másnap reggel öt órakor találkoztunk. A bőgés cseppet sem hagyott alább az éjszaka folyamán. A második kimenetelünk ismét csodálatos élményekkel gazdaított minket, velem viszont nagyjából ugyanaz történt, mint az előző nap, így a puskám ezúttal is néma maradt.
Szerda reggel „három a magyar igazság plusz egy a ráadás” alapon reggel ötkor találkozunk a vadőrrel, majd indultunk is a területre. Először egy, a szálláshoz közeli szántót vettünk célba, aminek irányából a szállásról este hallottunk bőgést. Bár tele voltunk reménnyel, itt sajnos megint nem jártunk sikerrel.
Tovább mentünk, fel a hegyre, de valami oknál fogva a harmadik napra alábbhagyott a bőgés, így nem, tudtunk szemrevételezni túl sok bikát.
Folytattuk utunkat a hegytető felé, amikor egyszer csak egy nagyon mély, öblös bőgést hallottunk az egyik katlanból. Kísérőm rábőgött, ám nem volt eredményes, így megpróbáltuk a tetőről kiszúrni a hang gazdáját. A sűrű takarás miatt nem láthattuk, csak hallottuk, ahogy agresszíven próbál „rendre utasítani” egy mellékbikát. Úgy döntöttünk, megpróbálunk pár lassú mozdulattal közelebb férkőzni, de legalábbis egy olyan pozíciót keresni, ahonnan láthatjuk a bikát.
Ahogy közeledtünk a sűrűben egyre jobban hallottuk a hangját, mi több, egy mellékbikát is felzavart hozzánk, ám szerencsére jó volt a szelünk, így a fiatal dalia nem hiúsította meg a tervünket.
Ahogy oldalvást próbáltunk helyet keresni, a kiszemelt – vagy inkább kifülelt – bikánk egyre intenzívebben, egyre tekintélyt parancsolóbban, fel-alá rohangálva kezdett bőgni, minden erejével mellékbikái elűzésére koncentrálva.
Majd egyszer csak megláttuk… Mellékbikái eloldalogtak, és pont jó pozícióba került, így a gyors bírálat után vadőröm szólt, hogy amint megáll, lőjek, mert hamar visszajöhet a többi bika, és akkor ki tudja meddig várhatunk az újabb lehetőségre. Persze így sem volt egyszerű dolgom, hisz folyamatosan fel-alá járkált idegesen… Egyszercsak azonban megállt, és én útjára engedtem a golyót. Jó becsapódást hallottunk, a bika kirúgta magát, jelezve a lövést. Még vártunk néhány percet, kivártunk míg elcsendesül az erdők királya… Lassan elindultunk lefelé a katlanba, megnézni a rálövés helyét, és vércsapa alapján meg is találtuk az akkor már dermedten fekvő agancsárt.
Felnőtt ember létemre elérzékenyültem… Birtokba vettük a vadat, majd segítségért telefonáltunk, hogy a katlanból elvihessük a bikát. A vadászat után végül együtt örültünk feleségemmel, ugyanis ő a harmadik kimenetelére meglőtte élete első bikáját.
Nehezen önthető szavakba, hogy mennyire boldogok voltunk, és nem utolsó sorban hálásak kísérőinknek, valamint Dianának, hogy ilyen felejthetetlen élményhez juttattak bennünket.
