Az alábbi történetet Tóth Zsolt olvasónk küldte nekünk egy dámvadvadászatról.
“Egy ködös októberi reggelen háromnegyed 6-kor találkozunk a megszokott helyen kedves barátunkkal, majd jóízűen üdvözöltük egymást. Gratulált az esküvőnkhöz és röviden beszélgettünk róla, hogy s mint vagyunk, hisze tavaly október már rég volt. Természetesen nem maradhatott el, hogy a lényegről is beszéljünk, azaz a vadászatról, hisz akárcsak tavaly, most is ez okból látogattunk ide.
A megbeszélés után elindultunk a területre. Amikor megérkeztünk, rövid hallgatózás következett, ugyanis alig volt nyoma a dámok nászának… Megpróbáltuk meghatározni, merről jönnek barcogásra utaló hangok, de csak a nagy csendet hallhattuk. Így hát elindultunk megszokott helyre, menet közben meg-megállva, hátha hallunk valamit. Így is történt, így arra vettük az irányt, nemsokára pedig láthattuk is a bikákat.
Sok lapátos volt a barcogóhelyen, de legtöbbjük kímélendő, ezért továbbálltunk. Autóztunk egy darabig egy másik, jónak ígérkező területrészre. Amint kiszálltunk a kocsiból, hirtelen az egyik oldalban két dámbika közeledett felénk.
Kecsesen, mégis feszülten lépdeltek egymás mellett, majd egymásnak feszültek. Csattogott az agancs, mi meg csak néztünk. Közben a hivatásos vadász elbírálta a bikákat, és engedélyt adott az abban a pillanatban tőlünk távolabb álló elejtésére. Amint az ütközetnek vége lett, a bikák már majdnem eltűntek a szemünk elől. Misi barátom böffentésére megtorpant a kiszemelt bika. Egy utolsót barcogott, majd útjára engedtem a golyót.
Bár jó lövés volt, a kötelező 5-10 perc várakozási időt betartottuk, mely után birtokba vehettük a nem mindennapi bikát.”
