Mai, rohanó világunkban nem „divat” az emlékezés. Szerencsére sokan vagyunk még – erdészek, vadászok, természetszeretők –, akik másként gondolják. Éppen ezért, szeretnék felidézni egy nevezetes eseményt, amely aranybetűkkel íródott bele a magyar vadászat történelemkönyvébe. 1965. július 29-én hajnalban került terítékre a trófea-világranglistát tizenhat éven át vezető őzbak. Az elejtő Cseterki Lajos volt.
Az ötvenöt évvel ezelőtti eseményeket a kísérő, Katona József ránk maradt naplójának bejegyzése alapján idézzük fel. Katona abban az időben a Mezőföldi Állami Erdő- és Vadgazdaság vadászati felügyelője volt. Eltűntnek hitt – kézzel írott – naplója pár éve került elő, regénybeillő körülmények között. A dr. Sárkány Pál és Vallus Pál által szerkesztett, 1971-ben kiadott „A vadászat kézikönyve” címet viselő vaskos kötetben már olvasható volt egy kivonatolt részlet az említett anyagból, de részletekbe menően eleddig szinte sehol sem adták közre a fővadász személyes tapasztalatait. Lássuk, hogyan élte meg ő maga az ominózus reggelt…
Terítéken a rekord bak (balról jobbra Katona József, Jankó János, Cseterki Lajos)
„Derengett, amikor a megfigyelőhelyünkre érkeztünk. A gépek az előző napi búzatábla aratását befejezve a késő esti órákban leálltak, csak az éjjeliőr tartózkodott a gépek mellett. Tehát éjszaka nem volt semmi zavaró körülmény.
Szorongó érzéssel, türelmetlenül vártuk a virradatot és bakunk megjelenését. Hiába. Úgy látszik, a csendes éjszakában sutájával szerelmi nászát töltötte. Most hajnalban pihennek egyet. Vagy talán a tegnapi háborgatásunk miatt nem ért volna vissza? Nem. Nem. A hajnali csendben folytatott duruzsolásunkat a suta meghallotta… Mi a búzatáblákat elválasztó élősövény mellett egy diófa alatt álltunk és onnan kémleltük a terepet. A suta nem volt biztos a hozzáérkező nesz irányáról, így körbe-körbe tekingetve behúzódott a védelmet nyújtó élősövénybe.
Mi fokozott éberséggel, mindannyiunk kezében távcsővel pásztáztuk a gabonatáblát. Jobban behúzódtunk a lombos fa alá, nehogy vadunk előbb észrevegyen bennünket. Ez a kis mozgás elég volt a még fekvő, de éberen figyelő bakunknak. A sűrű magas búzán keresztül nem láthatott hozzánk, felállt a búza között. Abban a pillanatban mi is észrevettük. Alig 70 méterre állt előttünk. Rögtön szapora léptekkel figyelmét reánk szegezve közeledett felénk. A vén diófa lehajló leveles ágainak takarása miatt nem tudta kivenni alakunkat. Ő azt hitte ismét, hogy sutája távozott abba az irányba.
Lőjed! Ne várj! Lődd! Hangzanak igazgatónk szavai. Én közben egy célzóbottal a kezemben forgolódok, s próbálom vendégünket rávenni, hogy erre feltámasztva lőjön. De már késő!
A bak becserkelt bennünket. Közvetlen közelünkben irányt változtatott , félkörben kikerülte a diófát – mely alatt tehetetlenül álltunk – szél alá került, ahol szimatot kapott tőlünk. Azonnal tisztában volt a helyzetével és bö… bö… bau hangokat adva, nagyokat szökellő ugrásokkal vágtatott vagy 80 méterig. Egy pillanatra itt megállt és mereven felénk figyelve tovább riasztott . – Most lődd! – hallom igazgatónk dörgő hangját. A célra tartott fegyver csattanása hangzik.
Jól halljuk a golyó lágy huppanását. A vad megtántorodik, és betegen tovább vonul. – Lőjjed! Ne hagyd! – hangzik ismét. Ebben a pillanatban látjuk, hogy bakunk lelassul, tétova lépéseket tesz és oldalára dől. Végre! Mély sóhajtás. még távcsöveinkkel élesen figyeljük az irányt, de semmi mozgolódást nem észlelünk. Lassan múltak a másodpercek. Kis szünet után, de még mindig kellő óvatossággal közelítettük meg a már kimúlt vadat.
Csodálatos! Az igaz, vadat becsülő, szenvedélyes vadászi tisztelettel, némán, kalap levéve álltunk mellette. Mindnyájunk szemébe könny futott . Meleg kézszorítások következtek. Most láttuk csak tisztán, minek a birtokában vagyunk. Nem arany, hanem gyémánt-érmes ez az agancs.
Spanyiel, aki távolabbi helyen felállítva figyelte a maga tereprészét, látjuk ám, rohan hozzánk. Odaérve két kezével megmarkolja kalapja szélét és elérzékenyülve ennyit tud csak mondani: Istenem, ilyent életemben még nem láttam! Bevalljuk, mi sem. Csak most, 1965. július 29-én, hajnali 4 óra 25-kor…”
A világot bejárt fénykép a világrekordról
Az Országos Trófeabíráló Bizottságnál a mérések alapján a frissen kifőzött és bemutatott trófea nagykoponyával 913 grammot nyomott a mérlegen. Az akkori értékelés alapján az első, hivatalosnak tekinthető bírálatot követően 240,34 pontszámmal egyből világrekord-várományos lett. Sajnos a nemzetközi bírálatra 1967-ig kellett várni, így hivatalosan csak a vajdasági, újvidéki vadászati kiállítás alkalmából végrehajtott bírálatot követően foglalhatta el a ranglista élén méltó helyét.
Ennek a majdnem kétéves várakozásnak meglett a negatív hatása: a természetes száradás következtében az agancs jelentős tömegveszteséget szenvedett el, ami erősen kihatott a pontozás eredményére. Így végül „csak” 228,68 ponttal lett világrekord, mégis közel 35-tel előzte meg a hosszú ideig vezető lengyel világelsőt. Átgondolva az eseményeket, gyakran felmerül – szakmai körökben is – az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a rendkívül hátrányos hosszú várakozás helyett időben sikerült volna elvégeztetni a nemzetközi bírálatot? A válasz kézenfekvő: ez a páratlanul erős őzagancs még ma is vezetné a hazai mezőnyt és a világranglistán is a képzeletbeli dobogó második fokán állna…
Az elejtés helyszínén a 40. évforduló alkalmából a Szent László patak völgye Vadásztársaság emléktáblát avatott, tíz esztendővel később, 2015-ben pedig a VADEX Mezőföldi Erdő- és Vadgazdálkodási Zrt. (az egykori állami erdő- és vadgazdaság jogutódja) Soponyán, a Sárvíz-völgye Erdészeti-, Vadászati-, Ökoturisztikai Központ parkjában szoborral tisztelgett a rekordbak előtt . A nagy tetszést arató emlékművet Bíró Lajos szobrászművész alkotta.
Az érdeklődők Budapesten, a városligeti Vajdahunyad várban tekinthetik az eredeti agancsot, „A vadászat aranykora Magyarországon” elnevezésű, megújult kiállítás keretén belül. A tárlatnak külön érdekessége, hogy a magyar ranglistát vezető jászkiséri bak eredeti agancsa egy vitrinben látható a martonvásárival.
Vajdahunyad várban a martonvásári és a jászkiséri rekord agancsok
Legvégül, de nem utolsó sorban, emlékezzünk meg a világrekord elejtését megelőző évtizedek martonvásári és a hozzá kapcsolódó területeken végzett következetes szakmai munkáról, illetőleg szisztematikus selejtezési, állományszabályozó feladatokat irányító szakemberekről: Arany József, Spanyiel Pál és Uhrin György vadőrökről, valamint Fülöp Ferenc erdészről. Lényeges mozzanat, hogy a rendkívül erős agancsot viselő őzbakot először Dombos Endre vadászgyakornok látta meg a tordasi téesz búzatáblájában, madármegfigyelés közben. Sajnos az említett szakemberek közül ma már egyikük sincs az élők sorában, de mi, néhányan, akik ismertük őket, kegyelettel őrizzük az emléküket, és jó érzéssel gondolunk rájuk.
Danka Dénes
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2020. júniusi számában.
