Afrika hangja

Interjú Arthur Alphin ezredessel, az A-Square cég tulajdonosával

Ez a cikk az A-Square-ről szól, a vadászfegyver- és lőszergyártóról (1979–2012), amely páratlan minőségű big-bore (nagy kaliberű) puskákat és az Afrikára szánt híres Triad lövedékcsaládot tervezte és gyártotta — még mai mércével mérve is kiemelkedő minőségben. De ennél több is: az emberről szól, aki mögötte állt: Arthur B. Alphin ezredesről, az amerikai hadsereg egykori fegyverrendszer-mérnökéről.

Ő egy „nagyon egyszerű” dolgot csinált: a hidegháború korszakának legjobb amerikai tüzérségi, kis- és nagykaliberű fegyver- és lőszertervezési, valamint gyártástechnológiáját adaptálta vadászpuskákhoz. És hol kell a vadásznak a lehető legmegbízhatóbb fegyver? Afrikában. Ki ismerhetné jobban a fegyverrendszerek váratlan meghibásodásait, mint az, aki annyit tesztelt közülük?

1974-ben vadászkirándulásra ment Portugál-Afrikába, Mozambikba, ami akkor háborús terület volt. Milyen vadászélmények adták azt az ötletet, hogy lépni kell a nagykaliberű puskák problémáival kapcsolatban?

Összeolvastam minden marhaságot, amit az amerikai lapokban közöltek a témában, különösen egy Jack O’Connor nevű ember írásait az Outdoor Life-ban. Szó szerint vettem, amit írt, és így végül Mozambikban találtam magam egy pre-64 Winchester Model 70 Featherweight-el .270 Winchester kaliberben, egy .338 Winchesterrel és egy .458 Winchesterrel. De egyikük sem működött rendesen. Rájöttem, hogy amit Jack O’Connor írt – és bocsásson meg, ha nyersen fogalmazok – teljesen haszontalan volt. Szóval olvastam Jack O’Connor-t, Németországban voltam, lefoglaltam a vadászatot. Az útvonal Portugálián keresztül Angolába majd Mozambikba vezetett, én ugyanis Mozambikban akartam vadászni. O’Connor a .270 Winchester-t, .338 Winchester-t és .458 Winchester-t ajánlotta, és voltak pre-64 Model 70-jeim. Frissen kinevezett főhadnagyként és századosként Németországban nagyon kevés pénzem volt. Összegyűjtöttem a pénzt, hogy megvegyem, amit ő jónak mondott, és gondoltam, belövöm a fegyvereket, gyakorolok a .458-cal a kültéri pályán. De nem tudtam betárazni, mert lövéskor kiesett a tár, úgyhogy egyesével lehetett csak a csőbe lőszert tölteni. Szóval lemegyek Mozambikba, megtöltöm a tárat a .458-on, hogy ellenőrizzem a távcső nullázását. Az első lövésnél a tárdoboz is eltört, a tusa elrepedt – az egész semmit sem ért. A .270 Winchester teljesen haszontalan volt. Volt egy impala, ami elsétált előttem. A .270-nel még azt sem tudtam rendesen terítékre hozni, mert ez amerikai állatokra való: a hideg elleni védekezés miatt fejlődtek, nem kellett védekezniük az ellen, hogy egy nagymacska ráugorjon a hátukra. Szóval tusrepedés, tárdoboz törés – egész úton problémáim voltak. Visszamentem az Egyesült Államokba és azt mondtam, ezt én máshogy tudom csinálni, jobban tudom csinálni. Ebből lett az A-Square cég. Szóval megalapítottam az A-Square-t és nagyon gyorsan találtam egy diplomás kohászmérnököt, Gary Minton-t. Doktori fokozata volt metallurgiából a Kentucky Egyetemről. Felvettem őt, felállítottuk a vizsgáló laboratóriumunkat. Eleinte VZ-24-eket és más M98 Mauser másolatokat használtam. Nagyon sokat teszteltünk a metallurgiai laboromban. Nemcsak Rockwell keménységmérést tudtam végezni; volt egy különleges lézerem, és egy kis pöttyöt megolvasztottam a zártest alján, és minden esetben alul, ahol a zártest síkja van, meg tudtuk kapni a pontos metallurgiai összetételét a fémnek. Szóval sok VZ-24-et és egyéb dolgokat néztem át, és végül arra jutottam, hogy ez olcsó vacak. Tudja, nagyon sok a M98 Mauser koppintás és a legtöbb fegyvermester csak azt gondolja, hogy ha képes lőpróbát kiállni és nem esik szét, akkor jó. Én sosem hittem ebben. Rendben kell legyen, jól megtervezettnek kell lennie az elejétől fogva. Átvizsgáltam különböző zártesteket és találtam egy nagyon jó készletet. A Pattern 14-nél a metallurgia következetes volt – melynek amerikai másolata a Springfield Model 1917 –, hogy azt mondtam: veszek egy csomó M 1917-est, amit meg is tettem, és elkezdtünk tervezni, ami később Hannibal modell lett. Na, készítettem 500-at A-Square néven, de egy nagy probléma volt… Amikor megérkeztek az amerikai vámhoz az induláskor, azt mondták: „Ó, ez .50-es. Ó, ez .50 hadikaliber. Ezt nem használhatja.” És Európába érve, ahol át kellett szállni, hogy Afrikába jussunk: „Hohó, nem engedhetjük meg, hogy átvigye, ez .50 kaliber.” Szóval egyszerűen átneveztem .495-re. Még mindig 0,510 hüvelykes tolóméretű lövedékről van szó, de .495-nek hívták. Így a vámon áteresztik. Ha azt akarják látni, amit ők akarnak látni, azt fogják látni. A Hannibal modellen csináltam 470 Capsticket, 458 Lot-ot. Készítettem 460 shortot, 495-öt, 500-at, és a legnagyobb, amit csináltam, az a 577 Tyrannosaur volt.

Tudta, hogy a YouTube-on nagyon népszerű film a puskájával, ahogy az emberek nem tudnak vele megfelelően lőni, rosszul csinálják és aztán hanyatt vágják magukat?

– Igen, tudtam, hogy van egy sor videó a Tyrannosaur-ról. Én egy fegyverbloggerről tudok, Louisianából aki rendesen tud vele lőni. Ez a kaliber Afrikában a rögtönölő volt. Én kizárólag a saját puskáimat használtam a szafarikon. Az első katasztrofális mozambiki szafarim óta minden afrikai vadászaton csak a saját puskáimat használtam, némelyik korai modell VZ-24 alapú volt, majd ahogy kifejlesztettem a Hannibalt, csak olyat vittem Afrikába, és a saját lőszereimmel lőttem. A Triad lövedékcsaládot is létrehoztam a folyamat során, mert gyorsan rájöttem, hogy a penetráció kulcsfontosságú, és ha egy táguló lövedéked van, kontrollálnod kell a tágulás hosszát, különben a lövedék elveszti a perdületét, leáll a pörgés és rögtön mindenfelé pattog. Lepattan a tüdőről, a bélről… Szóval ez vezetett ahhoz, hogy megtervezzem a Triad különböző lövedékeit: a monolitic solid-ot, a „dead-tough” (nagyon erős) a soft pointot és a lion load soft pointot. A monolitikus szolidot C464 ötvözetből csináltattam, amely ugyanaz az ötvözet, amit a sárgaréz lövedékgyűrűhöz használnak acél burkolatú tüzérségi tölteteknél, tehát tudtam, hogy nem fogja tönkretenni a csövet, és borzasztóan kemény lesz, amikor a vadnak ütközik. Sok időt töltöttem Dél-Rodéziában. Meghívtak, hogy tartsak órákat az iskolájukban Gwelo-ban. Tanítás közben jelezték Salisbury-ből, hogy nagy gondban vannak egy emberölő elefánttal. Kérdezték, ki tudnám-e iktatni. Azt mondtam, igen, nálam van a puskám, vannak monolitikus szolidjaim, és ez egy nőstény volt, hatalmas. De embervadász volt, több falusit, sőt már két vadőrt is megölt, mert tudta módját, hogyan kell embereket ölni.

Mi lett vele?

– Leutaztam, felvettük a nyomát. Egy rancher volt a vezetőm, követtük a nyomait. A nőstény éppen kifosztott egy kukoricaföldet. A szél épp feléje fújt rólunk, ezért leelőztem, és beálltam egy másik kukoricaföld szélére. Kijött a fák közül. Felálltam, ránéztünk egymásra, és megesküszöm magának, mind a ketten tudtuk, hogy a másik miért jött. Csakhogy nálam volt a .460 Short A-Square a monolitikus szolid lövedékkel. Az elefánt előadta a szokásos fül- és ormánymozgást, nekem rontott. Tudtam, hogy amikor lehajtja a fejét és felhúzza az ormányát, akkor tiszta rálátásom lesz az agyára. Hát oda lőttem. Kaptam róla fényképfelvételeket, óriási példány volt.

Mekkora?

– Ha megnézi a fényképen, a hasán fekve van, és én térdelek mellette, a karom épp rajta, hogy a fejére tegyem. Istenem, az egyetlen lövés volt – igen, egy lövés az agyba, a vér mindkét fülén kijött. Ha egy elefánt agyát jól találod el, mindkét dobhártya kiszakad, mert olyan nyomás keletkezik az agyban, hogy a folyadéknak csak a fülek felé van útja. Utána nagy ünnep volt a faluban. Jöttek mindenfelől késeikkel és kosaraikkal húst felvágni. Én nem ettem meg a szívet vagy a gyomrot, de ettem igazi húst. Ez a monolitikus szolid. És működik. A csövekben gyorsabb menetet alkalmaztam, hogy a lövedék teljesen stabil maradjon, így, ha szögben talál be, nem fordul meg, csak egyenesen áthalad.

Mik az újításai a fegyvereken?

– Ha megnézi őket, többek között azt tettem, hogy lemezacélból hegesztettem a tárdobozt, majd kireszeltem a zártest alján lévő nútot a tárdoboznak és mindent egybehegesztettem. Gyorsan rájöttem, hogy akkora hátrarúgó erőkről van szó a .460 Short, a .495 és a többi nagy kaliber esetén, ami messze meghaladja a szokásos tárdoboz és azok a csavarjai erejét, amelyek a csővéget és a závárzatot a fatusba rögzítik. Szóval mindent hegesztéssel csináltam a puskáimon. Nem használtam csavart. Volt egy készülékem, amelyen vizet futtattunk át a csövön és mindent összehegesztettünk. Egyébként leesne vagy a csavar eltörne. A cső sokkal vastagabb, és ez lehetővé tette a hegesztést is. Gyorsan rájöttem, hogy nem számíthatok arra, hogy csavarok fogják a závárzatot a fatusban tartani, mert az alul lévő kis fülrész (lug) gyorsan szétszakítja a tusát. Szóval észrevehető, hogy még hézagot is hagytam a zártest és a tusanyak között, mert ott rugalmas deformáció is történik. Még akkor is, ha sokkal vastagabb a fa mindkét oldalán a tárnak. Továbbra is keresztcsavarokat és üvegszál-beágyazást használtam, de az elsősorban arra szolgált, hogy megállítsa a rugalmas deformációt, ahol a tus széle elasztikusan kifelé tudna görbülni. Szóval itt majdnem minden arra van tervezve, hogy az acél a csővel együtt legyen rögzítve a fához és hogy elviselje a fa rugalmas deformációját. Sokkal mélyebb és vastagabb, mint egy szokványos puska, kicsit irreális, de ezt kell csinálni. Nincs itt egy szokásos puska összehasonlításként, mert mind hegesztve van.

Szóval a lőszer igazi sláger volt, ahogy a németek mondanák?

– Gary Minton kulcsfontosságú volt, mert a lézerünkkel minden egyes réztekercsről olvasztottunk egy kis részletet és ellenőriztük a metallurgiát. Mániákus voltam a laboratóriumi kapacitás kihasználásában és mindent teszteltünk, mert jónak kellett lennie. Hibának nem volt helye. Minden egyes darabba a legjobb mérnöki tudásom tettem és metallurgiai szempontból rendben kellett, hogy legyen, különben nem megy ki kapun.

Ezredes, az előző interjúnkban említette, hogy voltak koncepciófegyverei, amiket nem tudtak anno befejezni. Mesélne erről?

– Az volt a terv, hogy mindent felméretezünk a Tyrannosaur felé, tehát nemcsak az .577 Tyrannosauron dolgoztam, hanem „lenyakaztam” volna belőle néhány változatot ugyanazon hüvelyből, és egy másik nevet akartam adni neki a Hannibalon kívül. Amikor ráálltunk a Pattern 14 zártestre, kidolgoztam a minőségellenőrzést, a hegesztést, azt, hogyan kell a csövet a zártesthez rögzíteni. És akkor a feleségem stroke-ot kapott, és semmi mást nem tudtam csinálni, csak gondoskodni róla. A bank pedig lépett. Két gyáram volt, mindegyik 12 000 négyzetláb vagy nagyobb, 12 hüvelyk vastag vasbeton padlóval és 12 lábas belmagassággal. Átalakítottam minden az arzenál gépet elektromosra. A betáplálás már nem a nagy Ferris-féle forgókerék volt, hanem vibrációs tálcás adagolás pneumatikus karokkal és számítógéppel vezérelve: ha jel jött, a kar kilőtt. Minden elektromos volt, egy gyárban 1200 amperes 440 voltos háromfázisom volt.

Szóval elég sok gép volt…

– Igen, de ezt kell csinálni, különben vacakot termelsz. Gary Mintonnal a minőségellenőrző laboratóriumokat felállítva minden rézlemez-tekercset teszteltünk, és minden lépés után ellenőriztük a melegen edzést, mert a lapból nem lehet poharat húzni melegen edzés nélkül, de ha túledzed, túl lágy lesz és soha többé nem lesz kemény. Tehát állandóan tesztelnünk kellett a laborban, és lefektettük az utasításokat a hüvelykészítés folyamatára, hogy amikor valaki kinyitott egy gépet, tudja, mikor kell mintát venni és elvinni a laborba. Annyi laborvizsgálatunk volt, mint a Winchesternek, Federalnak vagy a Remingtonnak, és gyakrabban használtuk őket. Kell is.