Az igazi tavasz hónapja, mikor egyik nap ezer ágra süt a Nap, máskor pedig szakad az eső. A határ kizöldül, virágba borulnak a vadgyümölcsöt adó cserjék és fák. Ha csapadékos, meleg a hónap, akkor rohamosan növekszik a takarást adó gabona és az őzbakvadászok és a vadásztatók réme, a repce. E hónap közepe az őzbakvadászat kezdetéről szól. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, akkor valójában ebben a hónapban „termeljük” le az értékes bakjaink nagy részét szinte ipari módszerekkel, teljesen gépesítve. Sajnos az egyre magasabb áprilisi hőmérséklet közel két hét alatt olyan magasra növeszti a növényzetet, hogy az állomány nagy része eltűnik a szemünk elől. A március végén megkezdett megfigyeléseket egészen a vendégek megérkezéséig folytatni kell. Érdemes feljegyzéseket készíteni a bakjainkról, akár rajzokkal együtt. Én úgy szoktam számolni, ha tíz bakot akarok lövetni, akkor harminc lőhető bakot kell ismernem. A leseket, fahidakat ki kell javítani, szükség esetén újat építeni, az elhanyagolt cserkelőutakat ki kell tisztítani. A reggeli bakvadászat után még a trófeakikészítésre is időt kell szánni, ha a vendég magával kívánja vinni a trófeáit. A kikészítés minősége jól mutatja a hivatásos vadász szakmai színvonalát. A bírálatra bemutatott büdös, szövetmaradványos trófea nemcsak az adott terület szégyene, hanem a magyar vadgazdálkodásé is.
Szárnyas dúvadjaink már a tojásaikon kotlanak. A dolmányos tojókat ebben a hónapban lehet a legkönnyebben elejteni a fészekről ugrasztva a pirkadat első fényénél, ha márciusban sikerült megjelölni a fészkeket rejtő fákat. Vagy egy Larsen-csapdával, amit a fészek közelébe rakunk, lehetőleg a sötétség leple alatt. Ebben a hónapban a tojással csalizott csapóhálók is sok sikerrel kecsegtetnek a dolmányos fronton.
Aki szorgalmasan dolgozott a hónap közepéig, annak már nincs kölyköket nevelő szuka róka a területén. Ha van, akkor kénytelenek vagyunk a bakvadászat mellé csapdaellenőrzést is beszorítani.
A hónap végén a fácánjaink már tojásokat rakhatnak, ezért érdemes megkeresni a lucernatulajdonos gazdákat és megpróbálni rábeszélni őket a vadriasztó lánc későbbi használatára, beszerzésére.
A vaddisznót továbbra sem tűrjük meg a vadászterületünkön, mert nem szeretjük a széttúrt fácánfészkek látványát.
Ebben a hónapban mintha előírás volna, egyre több macska és kutya kerül a vadászterületekre illegális módon, amelyek szerencsétlenségükre éppen az általunk gondozott vadállományból próbálnak megélni. Ezért a vadállomány és az egyéb védett fajok érdekében legyen nálunk egy „halálpontos” kiskaliberű golyós puska, amit, ha szükséges, használjunk is.
***
Ha nem haragszik meg a kedves olvasó, akkor ízes bevezető helyett inkább ott folytatnám a mondókámat, ahol a múlt hónapban abbahagytam, hisz mint ahogyan a természet változása egy csodás körforgás, vele együtt az erdőn folyó munkálatok is egy soha ki nem meríthető, egymásból következő folyamatok összessége…
A hónap első napjaiban még mindig a sörétes puskánkat markolászva és az eget kémlelve (bár már kicsit belefáradtan) találhat minket az alkony, vagy éppen a pirkadat, miközben a szerelembe egyre jobban belegabalyodó hosszúcsőrű madarainkat lessük. Őzbakjaink javának már mind az agancstisztítással, mind pedig a territóriumfoglalással készen kell lenniük, ebben a hónapban akár a vadászatuk is megkezdődhet(ne). Azért csak „ne”, mert vallom azt, hogy egy olyan nagyvadas társaságnál, ahol az őzbak nem a fő bevételi forrás, és a bakok nagy része nem a hirtelen szárba szökkenő kultúrákban alakoskodik, ott kár a még félkész, színtelen, ne adj’ Isten, barkacafatos agancsú, téli csuhás bakokat bántani. Hisz nem kell a vadászatával kapkodni, ráérünk azzal majd akácvirág illatú májusi reggelen, vagy augusztus eleji rekkenő hőségben, annak rendje és módja szerint foglalatoskodni.
A hónap elejére a gímbikáink szinte kivétel nélkül, mellettük a dámok komolyabbja is ellöki tavalyi agancsát, hogyha szeretnénk még egy-egy ismert bikánk „csontja” után nézni, akkor azt gyorsan tegyük meg, mert ilyenkor egyik napról a másikra hirtelen kizöldell a határ, és a feldúsult aljnövényzetben nem egyszerű azok felkutatása.
Muflonéknál e hónapban van az ellés java, a hónap végén a gímtehenek is elővezethetik az első pettyes borjaikat, a többi szarvasfélénk ez ügyben még várat magára.
Sózóinkat (most is) tartsuk folyamatos ellenőrzés alatt, hisz így táplálékváltás idején is nagy szüksége van nagyvadjainknak a sóban rejlő ásványi anyagokra. A lédús és szálas takarmányetető helyeink látogatása, azokon a fogyasztás „megcsappan”, bár, hogyha volt lehetőségünk jó minőségű réti széna tárolására, akkor nem kell meglepődnünk azon, ha a zöldellő határ ellenére is elfogy az etetőből az oda kijuttatott takarmány.
A telephelyünkön levő hordozható leseket (ülőkéket) e hónap eleje táján illik átkopogtatni, javítgatni, majd pedig kihordani a terület adottságainak megfelelően az éppen szárba szökkenő, védeni kívánt gabonatáblák mellé, vagy éppen egy-egy őzbakvadászat szempontjából ígéretesnek tűnő helyre.
Ebben a hónapban esedékes a kukorica és a napraforgó vetésének (bocsánat, telepítésének) ideje. Amit a vadgazdának három oldalról is érdemes közelíteni. Egyik ugye a frissen vetett táblák őrzése, melyekben a disznók egy-egy éjszaka akár hektáros nagyságrendű károkat is okozhatnak. Az őrzést nem feltétlenül a kizárólagos vadászati tevékenységre értem (bár nem mellékesen az egyik leghatékonyabb módszer), manapság már nagyon hatásos kémiai riasztószereket lehet kapni, melyek kihelyezésével, esetleg több fajtának a kombinálásával (mert a vad néhány nap alatt könnyen megszokja a szagát, így érdemes egy-két hetente átállni másfajta vadriasztóra) közel kielégítő eredményeket lehet elérni. Második „oldal”, ahonnan foglalkoznunk kell a kukoricával, az a már előző hónapban emlegetett elterelő etetés, amivel ugye a korábban boncolgatott vadkárveszélyes táblákról szeretnénk elterelni disznóink figyelmét. Sokan azt vallják, hogy a disznók által nappali beállónak használt sűrűk és a szántóföldek közé kell elhelyezni ezen etetőhelyeket, hogy majd ott elidőzvén egyáltalán nem, vagy csak minimális időre fognak kilátogatni a megvédendő veteményre, de ugyanakkor nem gondolnak arra, hogy sok esetben visszafelé is elsülhet a dolog. Ugyanis, ha az ember csinál egy jó „szórót”, annak hamar híre megy disznóéknál, és megeshet az is, hogy olyan kondákat is a megvédeni szándékozott tábla közelébe szoktatunk, amelyeknek egyébként nem arra volt a megszokott járásuk. Így, ha a vetés idejének a kritikus első egy-két hetét ki is „bekkeltük”, nyár végén nem lesz az az etető anyag, amivel – éppen – a „szórónk” mellett tejesedő kukoricatábláról elvonhatnánk a disznóink figyelmét. Mindezek tükrében, ha van rá mód, akkor a disznós sűrűk ellenkező oldalán, vagy bent a sűrűben folytassuk az elterelő hadjáratunkat. Harmadik dolog, ami ügyén még kukoricával kell foglalatoskodnunk, az a saját vadföldjeink művelése, ugyanis, mint fentebb említettem volt, ha tisztességesen akarunk vadföldet művelni, akkor bizony nekünk is ebben a hónapban kell (megfelelő talaj-előkészítés után) a helyére juttatni a vetni kívánt kukoricánkat.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2015. évfolyamában.
Egy gázvezeték, villamos távvezeték, út vagy vasútvonal kiépítéséről beszélünk, többnyire csak a földtulajdonosok vagy a mezőgazdasági termelők kártalanítása kerül szóba....
Az idei év első fele mozgalmasan alakult az európai vadgazdálkodás és vadászat szempontjából. Brüsszelben több olyan egyeztetés zajlott, amelyek hosszú...
