Egyéni vadászaton álló vadra vagy lőtéren kihelyezett papírlapra a puskaforgatók nagy többsége kielégítő pontossággal tud lövést leadni. A repülő fácán, fogoly, réce vagy liba „leszólítása”, a sebesen futó nyúl karikára buktatása, valamint a tovasuhanó korongok eltalálása sörétes puskával – a töltet sajátosságából adódóan – az esetek jórészében ugyancsak nem okoz komoly gondot, ám terelésen és disznóhajtáson golyóspuskával a futó vadat, netán lőtéren a mozgócélt – bármilyen hihetetlen is – tíz esetből hatszor elhibázzuk. Persze vaktában bárki képes a rohanó test irányába röpíteni egy lövedéket, de az alapvető szándék nyilván az, hogy a „kugli” vitális felületen érje a serte- vagy tarvadat, nota bene a szőrmés kártevőt. Ehhez azonban némi elméleti alapozásra, és sok-sok gyakorlásra van szükség.
A közelmúltban az interneten felbukkant, és a közösségi média vadászoldalain sokáig keringett egy szemléletes ábra, amely az elétartás mértékét volt hivatott demonstrálni, különböző lőtávok és a vad sebessége függvényében. Tekintettel arra, hogy a lájkok számából ítélve különös népszerűségnek örvendett az ominózus, német vadászújságban megjelent grafika, úgy gondoltuk, nem árt újfent elővenni a témát, hogy még szélesebb rétegekhez eljusson a módszertani ajánlás, melynek hasznosságához kétség sem férhet.
Először is lássuk, mi kell ahhoz, hogy készségszinten és eredményesen lőjük golyóval a mozgóvadat!
Leegyszerűsítve semmi egyéb, mint sok kis apró mozgást és idegszálat szinkronba hozni. Az egész ott kezdődik, hogy a vadat fel kell ismerni és el kell bírálni, majd minden kétséget kizáróan megbizonyosodni a személy- és vagyonbiztonságról. Utóbbihoz segítséget nyújt a feltűnő színű szalaggal vagy festékkel kijelölt lőirányjelzés – ami persze önmagában nem elég! Az agyunkból érkező „tűzparancs”, és a puska kibiztosítása csak ezután következhet. Ekkor elindul az inger a mutatóujjunkig, elnyomjuk az elsütőbillentyűt, az ütőszeg ráüt a csappantyúra, megtörténik a lövés, a lövedék kirepül a csőből, egyenest a vad felé. Habár ez rendkívül rövid idő, a másodperc törtrésze, csakhogy a vad közben halad vagy át is ér egy keskenyebb nyiladékon. Ilyenkor néha lemaradunk a vad mögött, vagy nem követjük jól a mozgását, netán izgalmunkban belerántunk a lövésbe.
A rutinszerű fegyverkezelés mellett a siker másik záloga az elétartás mértékének helyes megválasztása. Itt két változó értéket kell figyelembe venni: a vad sebességét és a távolságot. Sajnos olykor már itt elbukik a dolog, mert képtelenek vagyunk ezeket helyesen felmérni, megbecsülni.
Akinek nem komfortos a puskája vagy nincs vele kellőképpen összeszokva, sok időt veszít azzal, hogy ösztönszerűen ránéz a golyósára, mielőtt vállba venné, majd kibiztosítaná. Holott ekkor már a vadat kellene a tekintetünkkel követni, és készségszintű cselekvéssorral vállba kapni a fegyvert, hogy amikor tűzkész állapotba hozzuk, azonnal megindítsuk a lövés előtti „lendítést”. Merthogy bizony mozgás közben kell elsütni, azaz a lövés leadásakor, és rövid ideig utána is „kísérni” kell a vadat, jobban mondva – megfelelő távolságot tartva tőle – az előtte lévő teret. Hiszen elé kell lőnünk, mivel a vad is megtesz egy bizonyos utat addig, amíg a lövedékünk odaér hozzá.
Voltaképpen ez a mechanizmusát tekintve semmiben sem különbözik a sörétlövés gyakorlatától, legalábbis ami a puska lendítését és elsütését illeti. Ennek megfelelően ugyanazzal a háromféle technikával érdemes lőni: elé célozva, kapásból, vagy együtt mozgatva a puskát a vaddal. A legtöbben a harmadik változatot javasolják. Ez annyit tesz, hogy a futó vad előtt tartva a célpontot, folyamatosan követjük a mozgó vadat, majd a puskát nem megállítva leadjuk a lövést.
A lassan kocogó vaddisznó 4-5, a valamivel sebesebben menekülő 10-12 m/s sebességgel halad, a lövedékünk célba éréséhez, a döntésünktől a becsapódásig körülbelül 0,35-0,38 másodperc szükséges (összeadva a reakcióidőnket, az elsütő berendezés működési idejét, a lövésfolyamat időtartamát, a lövedék repülési idejét a célig). Ezek ismeretében könnyen megérthetjük, hogy ha csak úgy találomra a rohanó vad elé célzunk, miért mehet mögé a lövésünk. Nem sok hasznát vesszük, ha fegyverünket feltámasztjuk, ráadásul ez korlátozza a szabad mozgásunkat is. Azaz a kapáslövést szabadkézből kell leadni!
A hajtásokon eredményesen használható optikák kérdése örök vita tárgyát képezi. Úgy hiszem, nem sokan engedhetjük meg magunknak, hogy hajtásra külön fegyvert tartsunk, ezért maradnunk kell a jól bevált „mindeneseknél”. Ez azt jelenti, hogy a variábel céltávcső nagyítását vegyük minimumra (így nagyobb a látómező és könnyebben megtaláljuk a vadat) vagy oldható szerelék esetén vegyük le az optikát, habár a nyílt irányzéktól a vadászok többsége elszokott – vagy légpuskás kora óta nem is lőtt ilyenformán. A távolságbecslést mindig szabadszemmel, a puska vállba emelésekor végezzük, mert ha távcsövön keresztül próbálkozunk, a nagyítás, bármily csekély is, könnyen becsaphat bennünket! Disznóhajtáson vagy riglizésnél a legideálisabbak a kétszemes, úgynevezett „red dot” irányzékok, hisz csupán egy piros pontot kell a célpontra – vagyis az eltalálni kívánt vad elé – helyeznünk.
A mozgóvadas lőtér remek gyakorlási lehetőség
Természetesen az optimális lőtávolság ezáltal csökken – kisebb nagyításnál is, „red dotnál” vagy nyílt irányzék esetén pláne). Egy távolváltós standon a variábel céltávcső szerencsésebb, míg belső, nyiladékon lévő lőálláson jobb a másik kettő.
A siker titka kétség kívül – mint minden esetben – itt is a gyakorlás! A mozgó vadra történő célzás és lövés helyes cselekvéssorát futóvad-lőtéren lehet és kell(ene) elsajátítani!
Nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy a kaliber, azon belül adott lőszertípus lövedékének a sebessége, majd a célba érést követően a stophatása ugyanolyan fontos. A gyors lövedéknél kevesebbet, a lassabbnál többet kell eléfogni. Ezt szintén lőtéren kell kitapasztalni, nehogy pórul járjunk, például kaliber- vagy lőszerváltás után. Könnyen előfordulhat tudniillik, hogy ahova a régivel céloztunk, ugyanoda lőve az újjal gyomorlövést okozunk, netán még hátrébb csúszik a lövedékünk.
