A vadászidény és a tél utolsó hónapja. Szinte minden évben más arcát mutatja. Amikor azt hisszük, hogy vége a télnek, hirtelen egy utolsó erőfeszítéssel még megmutatja igazi önmagát és hóval borítja be akár a hóvirágokat is. Van, hogy szinte márciusi meleg van és megindulnak a rügyek, amelyek persze megfagynak később. Hiába, semmi sem a régi.
Sokan gondolják, hogy miután a legtöbb apróvad vadászidénye véget ér, pihenhetnek a vadgazdák. Tévednek! Igaz, hogy a társasvadászatok időszaka a legtöbb vadászterületen lezárul január végén, de bőven akad még tennivaló.
A rókák koslatása ebben a hónapban véget ér, sőt a hónap végén előfordul, hogy megszületnek az első rókák is. A szukák vehemfejlesztése rengeteg energiát kíván, ezért az ilyenkor kihelyezett hattyúnyak-csapdákkal nagyon sok vemhes vadat lehet zsákmányolni, amelynek hasznosságát nem kell elmagyaráznom. Hiszem és vallom, hogy ebben az időszakban kellene a legtöbb szőrmés ragadozót terítékre hozni, ha azt szeretnénk, hogy tavaszra minél kevesebb apróvad essen a ragadozók áldozatául.
A borz még vadászható a hónapban, és ha enyhe az idő, rendszeresen ki is járnak táplálkozni. A kotorék szájára helyezett testszorító – conibear – csapdával kényelmesen ki lehet fogni a lakókat.
Tudom, hogy a ragadozók csapdázása olyan munka, ami mindennapos elfoglaltságot igényel, de sajnos jelenleg a legeredményesebb vadászati mód, aminek a befektetése csak ősszel térül meg. Természetesen, az eredményességen nem az egy-két csapdával történő csapdázgatást értem.
A mezei nyúl állománybecslését a hónap közepéig el kell végezni és nem csak hasra ütve, papíron. A legcélravezetőbb módja, ha terepjáróval és keresőlámpa segítségével végezzük rögzített útvonalon. Fontos, hogy ne csak az utak mellett, hanem a járható területek közepén is haladjunk. Minél nagyobb a használt mintaterület, annál pontosabb eredményt kaphatunk. Miután nyulaink aktivitása nem minden este egyforma, ezért szükséges többször elvégezni a számlálást és átlagolni. Ha van lehetőségünk, érdemes feljegyezni a látott őzeket is és később összehasonlítani a nappali számlálás eredményeivel.
Az őzállomány becslését is el kell végezni, amit évek óta körzetenként csinálok ivar szerinti bontásban. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy aki rendszeresen készít feljegyzéseket az állományról, nagy újdonságokkal már nem találkozik. Főként a kis területen gazdálkodók. A gondos vadgazda ilyenkor már csak a beteg, sérült tarvadat ejti el, mert januárban befejezte az őzvadászatot.
A fácán állománybecslése vicc kategória, mert egy nagy területű vadgazdálkodási egységben nincs az a szakember, aki meg tudná mondani, hogy a valóságban mennyi fácán él a területen. A kis szőrmés ragadozókról nem is beszélve…
A takarmányozást mindenképpen folytatni kell, mert nagyon fontos, hogy az apróvadjaink jó kondícióban érjék meg a tavaszt.
Érdemes már a hónap közepétől beadni a dolmányos varjú, szarka, borz idényen kívüli elejtésének kérelmeit vagy az éves vadgazdálkodási tervben kérelmezni.
***
Nagyon kétesélyes ez a hónap, mert éppúgy lehet ilyenkor már szinte tavasz, mint ahogy a tél is legjavát mutathatja a foga fehérjének.
Az előző hónapban beállított takarmánymennyiségünket hordjuk most is szorgalmasan az etetőinkbe, sózóinkat ellenőrizzük, dagonyáinkban törjük fel a jeget, ha van rá módunk.
Jóérzésű embernek eszébe sem jut már ilyenkor terelést, ne adj’ Isten hajtást szervezni, hisz eleget menekült már a vad az elmúlt három hónapban…
Valahogy az erdőn ilyenkor bóklászó agancsozó néppel is meg kellene értetni, hogy bizony a szarvasbika nem olvas kalendáriumot, nem tudja, hogy február van, pláne nem azt, hogy ilyenkor le kellene dobni az agancsot a fejéről. Való igaz, hogy e hónapban már megkezdődik az agancshullatás, de kíváncsi lennék én arra a számra, hogy bikáink hány százaléka az a nyugalomban megöregedett legény, akinek február elején lefordul a „csont” a feje tetejéről. Nem az a megoldás, hogy tűzzel-vassal tiltjuk az agancsozót az erdőről, hisz azzal csak azt fogjuk elérni, hogy titokban, sunyi módon fogják csinálni a dolgukat, amit meg netalántán talál, abban biztosak lehetünk, hogy soha nem fogjuk látni. Én személy szerint igyekszem velük jóban lenni (még ha csak látszatbarátság is a dolog). Megbeszélem velük, hogy ki, mikor, merre mehet, és ami a legfontosabb: nem kardoskodok velük, hogy „mánpedig” amit találnak, az nem az övék, hanem a vadászatra jogosulté… Nem! Mit érnék el vele? Azt, hogyha talál valamit, azt bizonyosan eltitkolja. Annyit kérek, hogy mutassa meg, amit talál, aztán ha van közte olyan, amit érdemes megszerezni, akkor pár üveg borban megalkuszunk…
Disznóéknál ilyenkor már megkezdődhet a malacozás, bár én a javát inkább márciusra tenném a dolognak.
Vadászatilag nem szívesen mondanék semmi okosat… Ami igaz, az igaz, egy-egy szép havas, február eleji napon még lehetne egyet csapázni, egy-egy borjút, gidát még be lehet akasztani a hűtőbe – már akinek van „kedve” hozzá… Merthogy nekem nem sok van, az bizonyos… Nálam ez a hónap a böjtről szól. A „keret” komolyabb helyeken már teljesítve van, a golyós puska vastagon beolajozva pihen a szekrényben, a sörétes pedig már várja, érzi, hogy nemsoká’ eljön megint az Ünnep, a jó, öreg március! Merthogy kedves Vadásztársak, nekem ez a hónap nemigen szól másról, mint a várakozásról, a visszaszámlálásról, mert már csak pár nap és itt van Oculi…
Összeállította: Farkas Tibor (apróvad) és Juhász Ferenc (nagyvad)
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2015. évfolyamában
