A régészeti leletek tanúsága szerint barlanglakó, fütyköst forgató eleink mindig igyekeztek vadban bővelkedő vidékeken megtelepedni. A sajátjuknak tartott vadászterületen felbukkant idegen vadászokat furkósbotjuk lengetésével próbálták – a mindenkori erőviszonyoktól függően több-kevesebb sikerrel – jobb belátásra bírni. Az idők változása során, a rómaiaknak köszönhetően létrejött a jogrend, amely a vad tulajdonjogát rendezte, s kizárta a fütyköst, mint konfliktusmegoldó eszközt.
Az 1230-ból származó, régi szokásjogokat rögzítő szász törvénykönyv szerint: ,,Mindenkié az a föld, ahol nem jár eke és kasza”. A sötétnek mondott középkor elején megszilárdult a feudalizmus, amely a kezdetben még szabadon gyakorolható vadászati jogokat megnyirbálta, és azokat egyre inkább csak a földbirtokkal rendelkezők számára tette lehetővé. Ezután egymást feltételezve, egyfajta szimbiózisban lépett színre a vadőr és az orvvadász. A vadőr volt hivatott lefülelni a hívatlan ,,vadászvendégeket”, míg a vadorzó a saját adrenalin szintjét emelendő, a kihívást keresve, az ősi jogra hivatkozva, a mindenkori felsőséget kijátszva, vígan lopta a vadat. Ha lebukott, a hatóság nem bánt vele kesztyűs kézzel és drákói büntetésekre számíthatott.
A büdingeni erdő ura 1380-ban törvénykönyvében rendeletileg a hurkot állítókat jobb kézfejük, míg a nyúlvadászokat jobb hüvelykujjuk levágásával büntette. Arról nem szólnak a források, hogy ezeket a büntetéseket valaha is végrehajtották volna. Az idők változásával azonban egyre szigorodtak a büntetési tételek. A XVI. században Móric, Szászország hercege egy rajtakapott orvvadászt egy szarvasbika hátára köttetett és azután kopóival hajtást rendezett a szarvasbikára. Szintén a XVI. században, Fülöp, hesszeni herceg egy tetten ért vadorzót minden teketória nélkül a legközelebbi tölgyfára húzatott fel. A XVIII. században Württemberg hercege a rajtakapott orvvadászokat elrettentő példaként, jól látható dombtetőkön akasztotta fel közszemlére.
Ehhez képest már kifejezetten enyhének számít a würzburgi püspökség területén alkalmazott büntetés: a tettest sáncmunkára ítélték az úgynevezett ,,orvvadász-fövegben”. Ez nem volt más, mint egy acélpántokból készült fejfedő, amelyre nevelési célzattal két kapitális szarvasagancsot erősítettek. Történelmi tény, hogy a vadlopás ínséges és háborús időkben jelentősen elszaporodott. A vadászati jogokért folytatott küzdelem egyik első és jelentős fordulópontja az 1789-es francia forradalom volt. Német területen az 1848-as polgári forradalom tette lehetővé a köznép számára is a vadászatot.
Bajorország hegyes vidékein mai napig is nóták szólnak az egyszerű nép ajkán a derék, jóravaló vadtolvajokról. Egyikük a XVIII. század végén élt Mathias Klostermayr, akiről Schiller német drámaíró a ,,Haramiák” egyik alakját mintázta. A XIX. század második felében tevékenykedett Georg Jennerwein, aki tizenkét éves korában tanúja volt a bajor királyi erdőben vadorzáson kapott édesapja agyonlövésének. A családi hagyományt folytatva, szintén jelentős orvvadászi karriert futott be, mígnem 1877. november 6.-án halva találták a schilersee-i sötét erdőben. Halálának körülményei rejtélyesek, ez megihlette a filmeseket, akik legutoljára 2003-ban forgattak játékfilmet hányatott életéről, emlékét München művész negyedében vendéglő őrzi. Legutóbb, halálának 99. évfordulóján ismeretlen tettes vagy tettesek a sírkeresztjére stílszerűen egy vadorzott zergét akasztottak. A kép bejárta a német sajtót, a rendőrség pedig a környéket. Senki nem tudott semmit, senki nem látott semmit. Bajorország egyes vidékei vadlopás szempontjából mind a mai napig fertőzöttnek számítanak. Hasonlóképpen fertőzöttnek számít Ausztria, ahol egyes vidékeken az orvvadászat tömegsportnak számít, és e ,,jeles sportág” művelői az interneten névtelenül számolnak be eredményes vadtolvajlásaikról. Egykoron Ausztriában az úri vadorzók a hegyi népek körében nagy tekintélynek örvendtek. A fiatalemberek első orozva lőtt zergéje megfelelt a férfivá avatási szertartásnak. A manapság sokak által kedvelt stucni valamikor az osztrák hegyi vadtolvajok közkedvelt fegyvere volt. A hálás osztrák utókor St. Pankrazban az Orvvadász Múzeumban tette közszemlére a vadlopás tárgyi emlékeit. Hasonló múzeum működik a németországi Thüringia tartományban interaktív orvvadász ösvénnyel.
Legutóbb az ausztriai Karintiában füleltek le egy vadorzót, aki hétéves aktív tevékenysége során közel száz őzet és legalább ötven rókát ejtett el illegálisan. Tanyáján egy kisebb hadsereg felszereléséhez elegendő fegyvert és lőszert találtak. A grazi bíróság nem méltányolta szívszaggató védekezését és a karintiai vadászok megelégedésére, hosszú-hosszú évtizedek után először végrehajtandó börtönbüntetést szabott ki.
A vadorzás vírusától a jogrend, a jogkövetés és a demokrácia példaképének számító Svájc sem mentes. Jura kantonban 2002 és 2006 között egy négytagú bűnbanda egy szenvedélybeteg segédvadőr vezetésével űzte orvul a vadat. Áldatlan tevékenységük során közel 160.000 svájci frank kárt okoztak. A bíróság a főkolompos segédvadőrt másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, és tíz évre eltiltotta a vadászattól.
Ennél különösebb vadorzás történt nemrég a franciaországi Vogézekben. Itt az elvetemült orvvadászoknak a környékbeli mocsarakban élő békák estek áldozatul. A megátalkodott, elszánt békavadászok közel tízezer békát ejtettek, amelyeket inyencségekre szakosodott éttermeknek adtak el, 32 eurocentes békánkénti egységáron. A főtárgyaláson a kérlelhetetlen államügyész több ezer eurós pénzbüntetés kiszabását követelte, de a bíróság méltányolta a védő érveit, miszerint a sült békacomb kedvelői vezették a bűnözés göröngyös útjára a jellemgyenge vádlottakat. A béka-orvvadászok így fejenként megúszták néhány száz eurós pénzbírsággal.
Németországban pár éve hosszas nyomozást követően Mecklenburg-Sterlitz körzetében füleltek le egy tíztagú vadorzó társaságot. Először egy erdész egy elhagyott épület ajtaján fedezett fel golyó ütötte lyukakat, majd ezután gyorsan követték egymást az események. Egy vadász friss vonszolási nyomot talált vadászterületén, majd a szomszédos területen kiskaliberű fegyverrel meglőtt vaddisznót találtak. Még aznap egy beteg jelentkezett az orvosnál lőtt sebbel a karján és a kihallgató rendőrnek ellentmondásos mesét adott elő sérüléséről. Néhány hónappal később ismét csak egy kiskaliberrel meglőtt dámbikát találtak a környéken, de a lövedék nem egyezett az eddig megtaláltakkal. Hónapokkal később újabb gyanúsított került a rendőrség látókörébe, aki egyik társára terhelő vallomást tett, de mindez még mindig nem volt elegendő a vádemeléshez. A nyomozást vezető rendőrtiszt, maga is vadász, különösen a szívén viselte a vadrabló banda felgöngyölítését. Kezdetben több, magányosan ,,dolgozó” orvvadászra gyanakodtak, de egyre szaporodtak a jelek, hogy itt egy iparszerűen működő bűnbandával állnak szemben, akik időközben nemcsak vadat, hanem egyéb javakat is eltulajdonítottak, egyebek mellett elhagyott épületek tetejéről az alumínium burkolatot, vagy 80 tyúkot egy baromfitelepről. A vadtolvajok egyre jobban elszemtelenedtek és a környékbeli nyaralóknak is mind nyíltabban kínálták a lopott vadhúst. A rendőrség még álruhás nyomozókat is bevetett. Egy esetben pihenni vágyó nyaralók valamennyien a Tartományi Bűnügyi Hivatal munkatársai voltak. Az orvvadászok sikereiktől megrészegülve abban a hitben ringatták magukat, hogy tökéletes biztonságban garázdálkodhatnak, miközben egyre gyűltek ellenük a tanúvallomások és a rendőrség is követte minden mozdulatukat. A nyomozást vezető felügyelőnek a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem sikerült tetten érni őket. Idővel azonban összegyűlt annyi bizonyíték, hogy lehetővé vált a martalócok kivonása a forgalomból. A házkutatások során az obligát trófeákon és vadhúson kívül még hét darab puska is előkerült, egyikük saját gyártmányú hangtompítóval.
A hét vádlott bírósági tárgyalására Neusterlitzben került sor. A bíróság ítélete sokakban mélységes csalódást keltett. Három vádlottat két év négy hónap végrehajtandó börtönbüntetésre ítéltek, míg a többi vádlott felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az államügyészség ügyetlensége miatt csak tízrendbeli orvvadászatot sikerült rájuk bizonyítani az eredeti nyolcvannal szemben. A bíróság még azt is a vádlottak javára írta, hogy azok lemondtak(!) lefoglalt fegyvereikről.
Az ügyben több évig egy véreb szívósságával nyomozó rendőrfelügyelő maga is nehezen tudta titkolni csalódottságát és ezt a nyilvánosság előtt sem rejtette véka alá. Véleménye szerint ebben az esetben a tetteseket nem a megzabolázhatatlan vadászszenvedély vezette, hanem a kapzsiság.
Más, felvilágosodottnak mondott jogalkalmazásunkkal és jogértelmezésünkkel nehezen férnek össze az egykori drákói büntetések, de némely esetben talán mégsem lenne haszontalan a würzburgi püspökségnél egyszer már jól bevált ,,orvvadász-föveg” viselésének újbóli bevezetése… Lenne elég bűnös fej hozzá…
