Pillanatfölvétel a bibliai felebaráti szeretet őrjöngésének korából.
Kis állomás a hegyek között.
A személyvonat megáll, egyetlen utas kapaszkodik a telt vasúti kocsiba.
Bent körülnéz, lapos hátizsákját a polcon két kosár közé ékeli, puskatokját a sarokba támasztja, ülőhely hiányában az ablak felé fordul, cigarettára gyújt, a távoli hegyet bámulja.
Az ülőhelyeken nyolc szempár a jövevény felé fordul.
A tanár leteszi a könyvet, és kérdően ránéz.
A fiatal asszonyka – karján pár hetes bébivel – meleg tekintetet vet feléje, mintha szemének sugárzása az édesapját cirógatná.
Az öregasszony – ölében nagy füles kosárral – futó tekintettel végigméri, látszik, hogy nem szíveli az erdőt járó férfiakat.
A cégtáblájáról közismert, lakkozott körmű, festett hajú Ova őnagysága úgy mered rá, mint valami apagyilkosra.
Nézem én is a zsíros, színtelen kalapját, egyetlen dísze egy friss fenyőgallyacska.
Ez regél!
A vadász arca borostás, talán egy hete nem borotválkozott a kalibában, amelyben tanyázott. Mert tanyázott, elárulja azt füstszagú zöld ruhája.
Hajnalonként, alkonyatkor a fenyveseket járta, a friss harmat cipőjéhez ragasztotta a barna tűleveleket. Keveset aludt. Korán kelt, későn feküdt. Az álmosság szinte leragasztja szempilláit, álmodozó tekintete mégis száll a távoli gerincek felé, ahol egy réten, talán egy jegenyefenyő alatt zsákmánya mellett kalapjához tűzte a kis fenyőgallyacskát.
Csodálkozó tekintettek valaki még nézi az öreg vadászt: a fiatal anya fiacskája, aki eddig a padsorok között futkosott és az utasokkal évődött. Talán ilyennek képzeli most a legendás Mikulás bácsit, aki virgácsot és nyalánkságot hoz a kisfiúnak álomba merülő decemberi éjszakán.
A vonat elindult.
Hat szempár elfordul az új utastól, kettő még rátapad: a festett arcúé meg a kisfiúé, aki kezével megkapaszkodik anyja szoknyájában, és félénken kérdezi:
– Ki ez a bácsi?
A fiatal asszonyka mosolyog, lágyan megcirógatja szöszke fejét, és hallgat. Milyen szépen beszélnek a hallgató anyák ajkai!
És milyen visszataszítóan csúnyák néha a némberek mérgezett fecsegései!
Ova őnagysága röppenti ki a választ:
– Ez egy vadember!
A fiúcska tekintete még nagyobbra tágul, halkan suttogja:
– Anyuka! Ki a vadember?
Ova őnagysága orrfintorral és szájrándulással folytatja az oktatást:
– Akinek fején ilyen nyűtt kalap van!
Nyolc szempár kíváncsian ismét a vadász felé fordul, öntudatuk alatt érzik, hogy valami jön, valami lesz.
A vadember lassan megfordul, kimérten meghajlik:
– Asszonyom! Köszönöm a bókot! A kalapom negyven évvel ezelőtt, mikor először a fejemre tettem, és ön akkor már bálozott, nem volt ilyen nyűtt!
Nevetés, kuncogás a kocsiban! Ova őnagysága sértődötten felugrik, fölkapja bőrtáskáját, a szomszédos kocsi felé fut. Az ajtóban azonban visszafordul, a nyelvét kiölti:
– Paraszt!
A vadember megemeli nyűtt kalapját:
– Kezét csókolom, szép asszonyom! Köszönöm az ülőhelyet!
A medvék nyugalmával letelepszik a padra, a kisfiúcskát mosolyogva a térdeire emeli, mintha otthon az unokáihoz szólna, a kis legényt biztatja:
– Ne félj a vadász bácsitól kisfiam! Ott jár ő a nagy erdőben, hol a dörmögő medve lakik, hol az éhes farkas futkároz, hol a róka ólálkodik. Ő látja a kis manókat és törpéket, körbe-karikába bukfenceket hánynak, reá mosolyog az éjszaka tündérkisasszonya, ha a holdvilágos réten őzikékkel játszik. Meséljek róluk?
Hét meleg szempár sugárzik a kocsiban a vadember felé: az ámuló fiúcskának halkan regélni kezd:
– Hol volt! Hol nem volt!
