fbpx

Rókák (részlet)

0

Szeretem a rókát, elismerem, hogy nagy betyár, és hogy a sok ebből is megárt, de nem vagyok amellett, hogy mindenáron és minden eszközzel pusztítsuk, teljesen kiirtsuk.

Éspedig nem csak lovasember létemre, vörös frakkos emlékeim alapján rokonszenvezem e másik kis vörös frakkossal, hanem mert meggyőződésem, hogy okkal-móddal, helyes határok között tartván számukat az apróvad-állománynak nemcsak nem ártanak olyan nagyon sokat, hanem bizonyos fokú hasznot is hajtanak, amennyiben a beteg és elhullott darabokat elfogyasztván, a pagonyban bizonyos tisztaságrendészeti szerepük is van.

Meg aztán sokban hozzájárulnak a teríték változatosságához is; gondoljunk csak arra, milyen izgalom egy erdei hajtásban, ha róka is van benne! Mennyire örül a szerencsés vadász, ha ő és nem a szomszédja fekteti le a lompos farkú komát! Én bizony jobban örülök egy rókának, mint húsz nyúlnak. Meg aztán milyen kitűnő anyag az évődésre, ha valamelyik vadásztársunk elhibázza a rókát…

Megengedem, hogy mulatságos sport a kotorékból való ugratás és a rókafiak kiásása, valamint azt is, hogy az utóbbi módon a leghathatósabban pusztíthatjuk, egész családokat irtván ki egyszerre; de bizony nem tagadom, hogy én mindig sajnálom azokat a bájosan kedves kis rókafiakat, amint a tacskó fojtogatja vagy ásónyéllel verik agyon. Ha ennek okvetlenül meg kell történnie, végezze csak el a vadőr, meg a mérgezést is, ha másként nem lehet; a magam részéről sokkal jobban szeretem hajtásban lőni, vagy cserkészeten golyóval. (Lőjegyzékem szerint jóval több rókát lőttem golyóval, mint seréttel.)

A gödi birtokunkkal szomszédos fóti uradalom úgynevezett Csomádi erdejének vadászatát néhány éven át bérben bírtuk Károlyi László gróftól. Nem sok vad volt benne, de egynéhány őzbakot mégis lőttem ott. Valamelyik tavaszi délután megint ott járkáltam, keresve egy már többször megpillantott, de puskavégre még sohasem kapott elég jó bakot. Amint az egyik dombgerincre értem, a völgyön túl, a másik domboldalban, talán kétszáz lépésnyire megláttam egy rókát bogarászni. A délutáni napfényben megvilágított kis ragadozó gyönyörűen vöröslött a virágos pázsiton, nagyszerű célpontot mutatott. A jókora távolság dacára bíztam Schönaueremben, és a friss fűben lehasalva, gondos célzás után odalőttem. Rókám nagyot ugrott a levegőbe, azután sarkon perdülvén, eszeveszetten menekült, s a dombhajlaton átszáguldva néhány pillanat alatt el is tűnt a szemeim elől. No, ezt bizony elhibáztam.

Folytattam cserkészetemet, föl-alá jártam az erdős dombokat, de nem láttam csak két igen gyenge bakot meg néhány sutát, esteledett már, így hazafele tartván egy akácossal borított dombháton mentem át, midőn a gerincen, tőlem talán százhúsz lépésnyire valami vöröset pillantottam meg a fű között. Egy közeli buckára föllopódzva szépen odaláthattam: róka egerészett ottan, éppen most ugrott egyet, de úgy látszik, elvétette, mert tovább folytatja cserkészgetését. No, hát ezt a második rókát csak nem fogom elhibázni?! Nem is hibáztam el, egyszeriben elnyúlt, még a farkát sem mozdította. Odamenve láttam, hogy egy sovány, fiaitól egészen leszopott, de még mindig tejelő szuka, melyet golyóm lapockán ért és nyomban megölt. Amint fölemeltem, észrevettem, hogy bal első lábának vége az összes körmökkel együtt hiányzik, frissen van ellőve! Ki volt zárva, hogy a jobb lapockán behatolt és átellenben kicsapódott golyó vágta volna el lába fejét. Minthogy ez a seb egészen friss volt, más vadász pedig ezen a vidéken nem jár, nem találtam egyéb magyarázatot, mint hogy ez a sebesülés az imént, másfél órája tett első lövésemtől eredt, hiszen az irány megfelel, a róka a lövésem után éppen errefelé szaladt, ahol most lecsaptam.

De akár az én golyómtól eredt ez a seb, akár egyébtől, annyi bizonyos, hogy ez a szegény anyaróka friss és mindenesetre fájdalmas sebe dacára is egerészett! Biztosan az éhes fiacskáira gondolt, azoknak kellett vacsora. És én most agyonlőttem. Használtam vele a terület nyulainak – de mégsem voltam túlságosan megelégedve.

Nemeskéri-Kiss Sándor

Megosztás

A szerzőről

Reagálj

*