Ki az a Bruno Liljefors? – kérdezhetné a kedves olvasó. Ez a kérdés olyannyira jogos, mintha egy svéd vadász azt a kérdést tenné fel nekem; vajon ki a csuda Csergezán Pál? Helyesebben: kik voltak, hiszen immár egyikük sem él, viszont alkotásaikban ma is gyönyörködhetünk. Mindkettőjük elismert természetábrázoló festőművész volt. Úgy érzem és vélem, közel azonos színvonalúak. A lényeges különbség közöttük az, hogy míg Csergezán sosem vett puskát a kezébe, addig Bruno Liljefors a vadászatban lelte örömét.
Bruno Liljefors (1860-1939)
Ez a lényegi tényszerűség kettejük közt a svéd alkotó szempontjából azért fontos, mert képein ő jóval többször ábrázolt vadászokat. A jeles grafikus-festőművész 1919-ben jutott – modern kifejezéssel élve – „barter” útján a Husqvarna cég „gyártmány-koronájának ékköveként” dicsért 2. gyári számozású 9,3x74R kaliberű, hagyományos csőelrendezésű duplagolyósához. Egy jávorvadászatot mutató olajfestményt adott érte cserébe. Ez az alkotás a cég üzemvezető igazgatójának lakását díszítette egészen addig, amíg el nem lopták. Hollétéről ma sem tudunk. Csupán fénykép reprodukciók maradtak fenn róla.
Az 1. számozású puskát természetesen az akkor uralkodó, nyakigláb, teniszt és vadászatot egyként kedvelő svéd király, V. Gusztáv kapta meg. Neki bezzeg nem kellett érte semmit adni… Az ilyetén ajándékozások mindig kiváló reklámot jelentettek, sőt jelentenek a különböző gyártó cégeknek. Jó esetben még az áhított „udvari szállító” címet is megkaphatták érte! Más forrás szerint, mert miért legyen szegény fegyverszakírónak egyszerű dolga, az 1-es darabbal ennek a típusnak a gyártását szorgalmazó, javaslatokkal segítő udvari fővadászt; Erik von Eckermannt lepték meg a hatvanadik születésnapján, míg a 2. számú lett a királyé. (Amit elég valószínűtlennek tartok.) Liljefors pedig valami magasabb számozásúra tett szert. Ezt az állítást erősíti, hogy a katalógusban eredetileg „Förste Hovjägmästaren E. von Eckermanns” modellként említik, s a későbbi jelölésénél – 410m/E – az első betű a modell rövidítés, míg a második korántsem arra utal, amire gondolnánk… Mégpedig, hogy eme fegyver ejektoros (hüvelykivetős) szerkezetű, hanem az Eckermann név első betűjét, így a modellt jelzi! 1945-ben azonban már egyszerűen csak M 410-ként szerepel a katalógusokban. Egy szó, mint száz: pontosan ez a külsőleg rémegyszerű kinézetű, minden vésést nélkülöző Husqvarna termék az egyike a világ legjobb duplagolyósainak.
1917-től – vagy más források szerint 1918-tól – 1970-ig gyártották, megszakítás nélkül, általában megrendelésre. Elsöprő többségben 9,3x74R űrméretben, bár ezen túl két, .30-06-os töltényhez kamrázott darab szintén ismert belőle. Összességében mintegy 125-re rúg az „összpéldányszáma”, ami azt jelenti, hogy éves átlagban még három sem készült belőle… Részben azért nem, mert a 20. század derekáig golyóspuskára keveseknek volt valós szüksége Svédországban. Őz, dám és gímszarvas inkább csak a nagyobb uradalmak erdeit-mezeit színesítette, ami pedig a nagyragadozókat – hiúzt, farkast, medvét – illeti, azokat évtizedekkel korábban nagyrészt kipusztították, s maradék állományukat pedig felűzték északra. A vaddisznót a földművesek, a szabadterületi rénszarvast meg a lappok „likvidálták” mind egy szálig. Jávor ugyan itt -ott „lézengett”, de igen alacsony egyedszámban. Szóval, nem nagyon volt szükség duplagolyósra. Ami 9,3-as kaliberben ráadásul meglehetősen nagyot rúgott. És persze nem is bizonyult igazán olcsónak… 1917-ben kereken 1500 koronáért lehetett megrendelni, 1970-ben már 4900-at kértek el érte, ma pedig egy teljesen újszerű állapotban fennmaradt példány 55 000 koronáért kapható. Cseppet sem butaság tehát ilyesmibe fektetni a pénzt – alig vagy egyáltalán nem kamatozó bankbetétek helyett.
Eme duplagolyós volt egyébiránt a Husqvarna cég első és egyben utolsó rejtett kakasos expressze. Az M 310-es sörétes puska zártestére „építették”, s az első példányoknál a csőkampókat keményforrasztással rögzítették a helyükre, míg a későbbiekben az erősebb, sokkal jobb, úgynevezett „demiblock” rendszert alkalmazták, azaz a csőkampókat a csövekkel egy darabból állították elő. Anson & Deeley szisztémájú, felsőkulcsos, boxlakatos zártestet kapott. A fegyveren kétszeres alsó reteszelésű, felül Greener-keresztcsapot találunk, valamint a zártest két oldala a csövek mentén kissé előrenyúlik, így azok is erősítik a zárolást. A zártest belsejében, annak homlokfelületén gázelvezető csatornák vannak, hogy az esetleges, manapság rendkívül ritkán előforduló csappantyúsérülésnél ott fújjon ki a hátra tóduló gáz.
Kétbillentyűs elsütés jellemzi. Automatikusan működő, recés felületű biztosítóját szokás szerint az agynyakra helyezték. 1940 óta szerelik ejektorral, addig hüvelykivonós megoldást alkalmaztak.
A 600 milliméteres csőpár a legjobb svéd nikkelacélból készült. Rajta egyszerű mechanikai irányzékkal, de külön kérésre patentlábas szerelékkel rögzített céltávcsővel is szállították. Gyárilag 18,5 grammos lövedékű töltényekkel, 100 méterre lőtték be a puskákat, kezdetben Teilmantel jelzésű DWM-mel, később Norma gyártmányúakkal. S azon a távolságon 200 milliméteres (!) összelövést garantáltak. (Ezt mondjuk meghökkentően soknak érzem…)
A saját Krieghoff Teck bockom – azonos kaliberben – bármikor, négy lövéssel jóval 10 centi alatt teljesít. Igen ám, de a cég valószínűleg óvatosságból adott meg ilyen tág határt, hiszen még nyílt irányzékkal célozva is elsöprő többségben sokkal jobb teljesítményre képesek ezek a Husqvarna golyósok.
Agyazásuk válogatott európai diófából készült. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy csodás habos erezésűek – legalábbis az általam szemügyre vett ilyen puskák egyikére sem volt jellemző mindez –, ám megfelelően erősek, nem hajlamosak a repedésre. Javarészt pisztolyfogásos, pofadékos kialakításúak, de léteznek egyenes, angol jellegűek is. A tus végét vagy bakelit agytalppal látták el, vagy pedig semmivel, csupán szépen megrecézték, akárcsak az előagyat és a markolatot.
Eme puska teljes hosszúsága 1020 milliméter, a tömege pedig 3,85 kilogramm.
Visszatérve a Liljefors-festményért cserébe kapott Husqvarna duplagolyósához, ő maga nem sok hasznát vette. Inkább olyan „hirtelen felbuzdulás jellegű” beszerzés lehetett, lévén a festőművész (és szobrász) mindenekelőtt és felett apróvadvadász volt. Kizárólag söréteseket használt, és nemigen volt szüksége golyósra. Azonban a fiát, a később ilyen téren is a nyomdokába lépett Lindorm Liljeforsot már kamaszkorában megbűvölte a sutban porosodó expressz. S amikor 14 évesen részt vehetett élete első jávorvadászatán, pontosan ezt kapta kölcsön az apjától. Úgy látszik, szerencsét hozott számára, mivel nem egy, hanem két jávorbikát sikerült elejtenie vele. Ezek után megkapta ajándékba. A további svéd jávorvadászatok mellett Lengyelországban disznóhajtásokon, és Skóciában gímbikákra szintén az öreg Husqvarnát vette igénybe. Amikor szemei az öregségtől romlani kezdtek, csak akkor szereltetett rá céltávcsövet. Hogy most hol lehet ez a vélhetően 2-es gyári számú puska, azt sajnos nem tudom. Lindorm halála után szintén eltűnt. Lehet, hogy ugyanúgy járt, mint az édesapja által alkotott cserekép…
Kovács László
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2022. júniusi számában.
