1907-ben Leo H. Baekeland, belga vegyész a természetes eredetű, gyakran hiánycikknek számító sellak (természetes, állati eredetű gyantás anyag) pótlására valamilyen új, korlátlan mennyiségben, olcsón előállítható matériát próbált létrehozni. Ennek során – mintegy mellékesen – feltalálta a világ első műanyagját, a később róla elnevezett bakelitet, amit 1909-ben védett le.
Gyakorlatilag attól fogva indult meg az egyre szélesebb skálát képviselő műanyagok térhódítása a vadászpuskák gyártása terén, hiszen az olcsó, könnyen alakítható, formálható bakelit minden olyan tárgy elkészítésére alkalmasnak mutatkozott, amit korábban fából vagy szaruból csináltak, sőt, nem ritkán a fémet is pótolták vele…
Persze az egyre gyarapodó műanyagféleségek előbb az élet egyéb területein diadalmaskodtak: szigetelőanyagok, edények, szatyrok, palackok, nejlon ingek, harisnyák alapanyaga lett, és még oldalakon keresztül sorolhatnám, mi minden került le a gyártósorokról, ami az efféle, nem természetes eredetű anyagokból jött létre. A vadászfegyvergyártás tekintetében a hagyományok miatt kezdetben „nehezen mozdultak rá” a fejlesztők az ilyetén újdonságokra. Legelőször talán a fém-, és szaru-agytalpakat váltotta fel a bakelit, majd a „ravaszvédő” acél sátorvasakat.
Azután ahogy telt-múlt az idő, rájöttek, hogy voltaképpen a puska agyazását tekintve sem ördögtől való megoldás műanyagot alkalmazni, de ehhez a bakelitnél rugalmasabb, a környezeti hatásoknak jobban ellenálló textúrákra volt szükség. Jöttek is sorban… Az ezirányú felhasználás azért jelentett forradalmi áttörést, mert fröccsöntéssel vagy akár más technika alkalmazásával lényegesen olcsóbbá tehető a gyártás, másrészt pedig tényleg sokkal ellenállóbb agyazást kaphattak a fegyverek, mint az addig kizárólagosan alkalmazott különböző fafélék által. Kitalálásuk, kísérleti gyártásuk a Hitler-korszakát élő Németországhoz köthető, ugyanis a második világégés vége felé történt először próbálkozás arra, hogy az M 98-as Mauser hadipuskák egy részét immár műanyag agyazással szereljék, lévén, akkorra a Harmadik Birodalomban már-már krónikussá vált a fahiány. A tömeggyártása azonban a háború elvesztése miatt elmaradt.
Pár esztendő múltán az USA-ban történtek újabb kísérletek erre vonatkozóan, nevezetesen a Stevens fegyvergyár egyes sörétes típusait forgalmazták fröccsöntött tusokkal. Ezeknek a külseje faerezetet imitált, hogy könnyebben elfogadják az újítást a fogyasztók. Ezek azonban finoman szólva sem voltak kifejezetten jó minőségűek, a nagy hidegben ugyanis viszonylag könnyen törtek vagy megrepedtek. Ez, s tán a nosztalgia egyelőre tehát nem engedte a műanyagot betörni a tuskészítés iparágába. Mégsem felejtették el a kezdeti próbálkozásokat: a különböző népek katonai fejlesztő szakemberei egyre több fantáziát láttak benne, ennek révén többi között gyorstüzelő rohamkarabélyok készültek ilyen válltámasszal.
A vadászpuskák terén, az 1950-es évek végén a Remington próbálkozott meg a forradalmasítással. Ők az M 66-os jelzésű, félautomata .22 Long Rifle kispuskáikat szerelték szintetikus aggyal. A nagygolyósoknál viszont azok a sportlövészek tették meg az úttörő lépéseket, akik – függetlenül az évszázadok során kialakult reguláktól – képesek a tradícióktól elvonatkoztatva minden teljesítménynövelő újdonságot bevezetni. Általában a kaliforniai lőpad-lövészeket; Chet Brown-t és Lee Six-et emlegetik, akik korszakos nagyságok voltak abban, hogy saját versenypuskáikra „testreszabott” műanyag tusokat barkácsoltak. Azonban nagygolyós vadászpuskák terén alighanem a már majdnem teljesen elfeledett, Kanadában élt, magyar származású Zborovszky Andrásé az érdem, aki a 60-as években elsőrangú tusokat fabrikált műanyagból. Elmondása szerint az első, igen nagy sikert aratott próbálkozása egy .300 Weatherby Magnum kaliberű, eredeti Weatherby M. Mark V golyóssal kapcsolatban történt. Ennek a fegyvernek vadászat közben eltört a fa agyazása, s ezt pótolta szintetikus anyagú alkatrésszel. Ebben az évtizedben összesen hat darab műanyag tust készített, különböző színberakásokkal, eltérő típusokhoz. Ez persze nem hangzik valami soknak, de a nagy fegyvergyárak hamarosan követték a példáját. Én is rendelkeztem olyan Browning M. A-bolt Stainless Stalker tolózáras ismétlővel, mely rozsdaálló fémalkatrészeivel, műanyag tusával igazi esőpuska volt.
Minden egyes műanyag agyazásra egyaránt jellemző egyébként, hogy nagyon erős, kevéssé karcolódik, jól bírja a ridegtartást, és ápolása nem igényel különösebben bonyolult bánásmódot. Egyszóval vérbeli „strapapuskákhoz” valók. Nincs is velük semmi baj, habár küllemüket tekintve nem olyan esztétikusak, mint mondjuk a gyönyörű, habos erezésű, diógyökérből készült, klasszikus megoldású társaik. Ma már azonban a szintetikus tusok – praktikusságuk okán – teljesen elfogadottak.
Ha a sátorvasnál, agytalpnál, tusoknál megállt volna a műanyagok alkalmazása, igazán nem szólnék egy árva szót sem, de nem így lett… A minél tetemesebb, lehetőleg gyors profitra való törekvés mohóvá tette a fegyvergyárak tulajdonosait, akik immár olyan helyeken is ilyen anyagot használnak, ahol nem igazán célszerű. Az, hogy volt olyan puskám, amit aranyozott (!) műanyag elsütőbillentyűvel láttak el, még lenyeltem valahogy, akár csak az ilyetén mechanikai irányzékot-célgömböt is. Ezek nyilván sérülékenyebbek ugyan az acélnál, de legyen. Ugyanúgy, ahogy bizonyos középagytáras típusoknál a műanyag tárfedőlemezt is elfogadtam – hiszen haladni kell a korral…!
Csakhogy még itt sem lett vége a kóros folyamatnak, mert idővel már a mechanikai szerkezetekbe is belekerült a „plasztik”, s tártartó alkatrészek, komplett tárak készülnek belőle, mi több, egyéb kényes helyeken lassan szintén kiszorítják a műanyagok az acélt. Nos, ez bizony már egy kicsit sok a régimódi ízlésemnek. Nem tagadom, nekem is volt olyan vadászfegyverem, ahol fontos helyekre szerkesztettek szintetikus anyagot. El is repedt a sátorvassal egybeöntött tártartó alkatrészem. Kétszer is! Majd nem sokkal utána egy kivehető csillagtáram tört el. (Még jó, hogy volt hozzá tartalék, különben egylövetűvé lényegült volna át a puskám.)
Pedig nem voltak ezek az alkatrészek nagyobb erőhatásnak kitéve, egyszerűen csak elöregedtek. Legalábbis szerintem ez volt a gond velük. Viszont a fillérekért előállított, meghibásodott darabokat csak felettébb drágán beszerzettekkel tudtam pótolni. Az az igazság, már annak is örültem, hogy egyáltalán akadt még hozzáillő pótalkatrész… Végül aztán hiába bizonyult könnyűnek, kéziesnek, szuperpontosnak az a fegyverem, éppen eme gyengeségei bírtak rá, hogy elcseréljem másra. Amennyiben a gyártó cége nem törekedett volna a minél nagyobb haszonnyerésre, s mondjuk könnyűfémet alkalmazott volna műanyag helyett a megfelelő helyeken – ma is azzal vadásznék! Tudok olyan esetről, amikor Afrikában egyagynyakra szerkesztett, ütőszegrugót felhúzó biztosító tört le, úgy vált üzemképtelenné a puska. Kész katasztrófa!
Ezt a tervezett, „beépített elévülést” az amerikai cégek legolcsóbb gyártmányai tekintetében úgy-ahogy megértem, lévén azok csöve általában jól hord, és egy darabig működik a fegyver, szó se róla, s aki csupán barátai nógatására akar belekóstolni egy rövid időre a vadászatba, az minek vegyen drágább puskát? Aki meg sokat vadászik, tudja pótolni a tönkrement alkatrészeket…
Az igényes puskaforgatók viszont különb felszerelést vásárolnak, különösen itt, Európában, ahol sokszor apáról fiúra, sőt unokára száll, több generációt is kiszolgál(hat) egy-egy megbecsült golyós vagy sörétes puska.
Készségesen elismerem: a műanyag olcsó, könnyű, nem rozsdásodik, a savaknak, lúgoknak és egyéb vegyi anyagoknak is ellenáll (no, de ez vadászként kit érdekel?), ezért alkalmazzák előszeretettel a gyártók.
Jómagam még olyan műanyagot nem láttam, ami felért volna egy ugyanolyan acél alkatrész tulajdonságaival! Sajnos elrepedhet, törhet, s ezt meg is teszi előbb-utóbb akkor is, ha hangzatos névvel látják el vagy „örök darabként” hirdetik a kereskedők. A régebbi, már évtizedek óta nem gyártott modelleknél a puskaműveseknek szörnyű nehéz a dolga, mert esetleg pont azt a műanyag alkatrészt nem tudják beszerezni, amire szükség volna a javításhoz. Nincs, elfogyott. Kész, vége! Akkor meg mit tegyen a tönkrement helyébe? Néha egyszerűen lehetetlen helyettesíteni. Vagy ha mégis, az nem lesz olcsó ügylet. Inkább vegyen újat! Mindezek ellenére mégis biztos vagyok benne, hogy a műanyag diadalútja töretlenül folytatódni fog…
Kovács László
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019. júniusi számában.
