Az Atlanti-óceán északi részén, Izland déli partjainál, a Vestmannaeyjar szigetcsoport egyik apró, lakatlan tagján áll egy magányos fehér ház. A sziget neve Elliðaey, az épület pedig az elmúlt években a „világ legmagányosabb házaként” vált ismertté.
A romantikus legendák ellenére nem milliárdos menedékről vagy túlélőbázisról van szó. A házat 1953-ban egy helyi vadászegyesület építette szezonális menedékként, elsősorban a szigeten fészkelő lundák hagyományos vadászatának idejére.
A szigeten ma nincs állandó lakosság. Nincs közmű, nincs hálózati áram, a vízellátás esővízgyűjtésen alapul. A ház egyszerű, fatüzelésű kályhával, alvóhelyekkel és szaunával felszerelt. Kell ennél több, egy ilyen varázslatos helyen?
Elliðaey ma teljesen lakatlan, de 18–19. században több család élt itt, akik halászatból, juhtenyésztésből és a szigeten fészkelő tengeri madarak vadászatából tartották fenn magukat. A lunda – akkor még bőségesen jelenlévő fajként – fontos élelmiszerforrás volt az elszigetelt közösség számára.
A lundák vadászata elsősorban a fészkelési időszak végén zajlott. A madarakat hosszú nyelű hálóval (fleyg) fogták meg a sziklafalak peremén, míg a tojásgyűjtés a költési időszak elején történt. A húsát frissen, füstölve vagy sózva fogyasztották, a tollat és a pihét hasznosították. A vadászat nem sportjellegű volt, hanem létfenntartó tevékenység.
Izlandon a lundavadászat ma is engedélyezett, de szigorúan szabályozott. Idényhez kötött (általában nyár végén, a fiókanevelés után), területi korlátozások érvényesek és a vadászati módszerek hagyományos eszközökhöz kötöttek. Az utóbbi években azonban több régióban ideiglenes korlátozásokat vagy teljes tilalmat vezettek be a csökkenő állomány miatt.
A magányos vadászház ma már inkább történelmi emlék, mint aktív vadászati központ. Szimbóluma annak a korszaknak, amikor a természet és az ember kapcsolata közvetlenebb és egyszerűbb volt, de kevésbé tudatos az ökológiai következmények tekintetében.
Fotók: Adobe stock




