A csapat felszerelését szállító öreg Bedford terepjárók porfelhőt hagyva maguk után ütemesen robogtak úticélunk, az Otjisauna vadászfarm felé. A Toyota Land Cruiser ablakából elmélázva csodáltam Namíbia bozótos szavannáját. Felemelő látvány, nincs megművelt terület, mezőgazdasági növénykultúra, bármerre nézel, csak vadat rejtő bozót, bozót és bozót.
A szívem tele volt várakozással és izgalommal. A vadászútjaim során már számos Afrikában élő antilopfaj egy-egy jeles példányát sikerült elejtenem, de a számomra legkedvesebb, a fekete lóantilop (sable) hiányzott még a gyűjteményemből. Amióta vadász lettem, ez volt az álmom…
A fekete lóantilop elterjedési területe Kelet-Afrika, Namíbiában csak Caprivi területén fordul elő természetes állománya, de egyes vadászfarmokon minőségi telepített állomány található belőle, kulturált vadászati lehetőséggel.
Az eddig elérhetetlen most valósággá válhat! A vadászataink szervezője, barátunk, Bank Jóska ez alkalommal közölte: „Teljesíteni tudom a vágyadat, el tudlak vinni egy farmra, ahol sok a sable.” Az Otjisauna vadászfarm elsősorban ezért és így vált úticélunkká.
A felhők között átszűrődő nap még magasan járt, amikor a farmra érkeztünk, az udvaron álló pálmafa levelei az élénk szélben mozgó árnyékot vetettek a homokra. A tulajdonos, Piet du Toit az udvaron személyesen fogadott. A ruházata drapp rövidnadrág és rövidujjú ing, bakancs – ahogyan itt szokás. Az ingjén és a sapkáján hímzett kafferbivalyembléma, „Piet du Toit African Safaris” felirattal. A kisugárzása tükrözte, hogy ahol ő jelen van, ott ellenőrzi, felügyeli és kézben tartja a világot. A szerénysége és a kedvessége meglepő volt, a vidámsága és a közvetlensége lehetővé tette, hogy az első pillanattól otthon és biztonságban érezzük magunkat nála.
A farmon külön vendégház áll a vadászok rendelkezésére, nagy társalgóval, ebédlővel, terasszal, a szállásul szolgáló szobák klímával és külön fürdőszobával vannak ellátva. A burkolatok az afrikai hangulatot sugározzák, és már az érkezésünkkor feltűnt, hogy minden szobában az ágy felett egy-egy kafferbika képe található – érdekes módon névvel: „Matetsu, Horizon” és így tovább…
A szállásunkat gyorsan elfoglaltuk. Az ebédlőben Mario, a fekete mesterszakács tüsténkedett. A társalgóban palatáblára felírva olvashattuk, hogy mi lesz a napi menü. Az ebéd melegszendvicsre hasonlító, tésztában sütött hús volt, kétféle salátával és gyümölcstállal. Az elkészítés, a tálalás módja és az étel íze is kiváló volt. A könnyű ebéd kifejezetten jó ötletnek bizonyult, mert nem nehezültünk el tőle a délutáni vadászat előtt.
A nap Namíbiában általában reggel hét órakor kel fel és este hét órakor nyugszik. Ezúttal az esős évszak végén, márciusban érkeztünk. Az előző farmon megúsztuk az esőt, de itt igencsak lógott az eső lába. Délután négy órakor Jóska barátunk mégis úgy döntött, indulunk vadászni. Piet a vadászkocsin csak annyit mondott afrikaans nyelven (szó szerinti fordításban), hogy: „A felhők a fű széléig érnek.” Nem értettük, mire gondol, csak később jöttünk rá. A térdig érő zöld fű selymesen ringott a szélben, ahogy haladtunk a szavannán a terepjáróval. A horizonton pedig vésztjósló, sötétkék felhők gyülekeztek.
Az első vad, amit megláttunk, egy sable volt, a farm melletti nagy tó partján. Fiatal bika. Piet türelmesen hagyta, hogy filmezzünk, de mosolyogva megrázta a fejét. Mi is tudtuk, hogy nem ezt a vadat keressük. Ezután nyársasantilopok (oryxok) és vörös tehénantilopok (hartebeestek) vágtattak át előttünk, és láttunk egy csapat vándorantilopot (springbockot) is. A terület mélyébe hatolva nagy számban találkoztunk fekete lóantilopokkal, bőven volt lehetőség a válogatásra. Aztán egyszer csak rátaláltunk arra, „akit” kerestünk: egy kiváló, öreg bikára. Az első pillanatban látszott, hogy a baloldali szarvát rövidebbre „csiszolta”.
A terepjáróról leszállva, a fekete nyomkeresőt árnyékként követve igyekeztünk megközelíteni. A bikának (bármennyire is óvatosak voltunk) gyanús lehetett valami, mert nem szaladt el, de folyamatosan lépdelve távolodott tőlünk, rendre a hátsó felét mutatva. Ebből a pozícióból adódóan eszembe sem juthatott lövést tenni rá. A távolság később csökkent, de ekkor hirtelen feltámadt a szél, mely egyre csak erősebb és erősebb lett. A cserkelés közben észre sem vettük, hogy azok a sötét felhők időközben fölénk értek, és a következő pillanatban leszakadt az ég. Az eső nem lassan kezdett szemerkélni, hanem hirtelen, jókora cseppekben zúdult ránk, olyan sűrűn, mintha dézsából öntenék. A vadászatot abbahagytuk, siettünk a kocsihoz, de mire odaértünk, már semmi értelme nem volt az esőkabátot elővenni, szó szerint bőrig áztunk. Ebben a helyzetben nem volt más választásunk, mint visszatérni a farmra. Az afrikai meleget a hideg eső váltotta fel, s a helyzetet tovább rontotta, hogy a víz a kocsi platóján ülve a vadászkalapomról az ölembe csurgott.
A farmra érve a vendégház teraszán megkönnyebbülten nevetve néztük egymást Piet-tel. Zokszó nélkül, közösen álltuk ki a „vízpróbát”, és ez érezhetően közelebb hozott bennünket egymáshoz. Persze, igazából ő vállalta be a megázást értünk, hiszen ő megmondta: „A felhők a fű széléig érnek.” Most Piet azt kérdezte: „Van még száraz ruhátok?” Hát persze, hogy volt… „Miért, gondolod, hogy ki tudunk még menni ma újra?” – próbáltunk puhatolózni, amire Piet határozott igennel válaszolt, elmagyarázva, hogy egy fél óra múlva el fog állni az eső, átvonulnak a felhők felettünk.
Egy forró fürdő nagyon jól esett. Felvettük a száraz ruhát, csak a bakancsunkon nem tudtunk segíteni, azt száraz zoknival újra vissza kellett húzni. A vadászkalapunk elázott, baseball sapka került a fejünkre helyette. A terepjáró ismét felmorajlott az udvaron, a farmot elhagyva még láttuk, ahogyan a személyzet azonnal hozzálátott a vihar okozta károk helyreállításához, a leszakadt pálmaágak eltakarításához.
A kocsin a vidámság nem hagyott alább, érezhető volt, hogy az eső nem szegte a kedvét senkinek. Piet a kocsin tréfásan megjegyezte: „Második ruha, második esély.” A fekete nyomkereső nagy biztonsággal visszavezetett oda, ahol az öreg bikát magára hagytuk. Nem kellett sokáig keresni, rátaláltunk újra.
Megint cserkelés következett, a szívem a torkomban kalapált. Egy óvatlan mozdulat folytán valamelyik kísérő lába alatt nagyot reccsent egy száraz ág és a bika vágtatva, messzire szaladt el, eltűnt a bozótban.
Piet azt javasolta, hogy autóval menjünk utána. Igaza lett, több kilométerrel távolabb találtunk rá a bikára. Ezúttal óvatosabban lépegettünk felé. Bokorról bokorra haladva loptuk a távolságot, végül már nem volt messzebb nyolcvan méternél. Piet megállt, kilépett a bokor mögül, és szétnyitotta a lőbotot. „Készülj!” – hangzott az utasítás. Gépiesen engedelmeskedtem, feltámasztottam a puskát és céloztam. De a bika – szokásához híven – újra farral távolodott. „Várjál, várjál…” – nyugtatott Piet. …és egyszer csak bekövetkezett a csoda: a sable jobbra félkörben lépett még néhányat, majd megállt, az oldalát mutatva. „Lőheted!” – engedélyezte Piet.
Még nem volt teljesen tökéletes a pozíció, néhány fűszál takarta a vad lapockáját, ezért egy kicsit vártam. „Lőj!” – ismételte Piet, most már határozottabban. Rajta voltam a célon, így egy másodpercen belül útjára engedtem a lövedéket. A bika szépen jelezte a találatot, megingott, majd fordult és visszafelé, balra indult el, úgy, hogy a jobb első lábát nem használta. A vad viselkedése arra engedett következtetni, hogy a lövedék eltörte a lapockát. Azt hittem, és vártam is, hogy mindjárt eldől, de nem ez történt! A bika egyhelyben megállt. „Ismételj!” – hangzott az újabb utasítás. Megtettem. „Lőj még egyet!” – érkezett a következő parancs. Ismét meghúztam az elsütőbillentyűt, az ütőszeg kattant egyet, de a puska (lőszer) nem sült el. „Csütörtök!” – futott át az agyamon, és sietve újratöltöttem, majd lőttem. A kapkodásból eredően a második találat a vadat a kelleténél egy kicsivel magasabban és hátrább érte, de hatásosnak bizonyult. A bika tett még néhány lépést, majd elfeküdt, és szépen lassan letette a szarvát is oldalra, a lágyan rigó, selymeszöld fűbe.
Megvan! Nagy kő esett le a szívemről. Még egyetlen meglőtt nagyvadat sem veszítettem el életemben, nagyon fájt volna, ha pont álmaim vadjával történik meg ez.
Népes kísérőcsapatom nyomban munkához látott, pangával vágták a füvet, beállították a fekete lóantilopomat úgy, hogy méltó módon megadhassuk neki a végtisztességet. Piet személyesen adta át a töretet. Fekete kísérőink fülig érő mosollyal fogadtak a terítéknél, még tréfálkozni is volt kedvük, a közös képet „family photo” (családi kép) megjegyzéssel illetve. (Ehelyütt kell megjegyeznem, hogy ennek alapját részben az adta, hogy férjem, állandó kísérőm – mint mindig – ezúttal is velem volt ezúttal.)
Boldogan érkeztünk vissza a farmra, és a vadászcsoport másik fele, a barátaink is sikerrel tértek vissza, egy hasonlóan erős fekete lóantilopbikával.
A tábortűznél meséltük el egymásnak az élményeinket, aztán egy kiadós T-bone stake vacsora következett mesterien elkészített stake-burgonyával és párolt zöldségkörettel, hozzá néhány üveg jó minőségű dél-afrikai bor került az asztalra. Hosszasan beszélgettünk Piet-tel Afrikáról, Namíbiáról, a Dél-Afrikai Köztársaságról, az ottani életről. A beszélgetés során tudtuk meg tőle, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban 32 000, Namíbiában 28 000 hektár vadászterülettel rendelkezik, és személy szerint milyen nagy szerepe van Dél-Afrika ritka vadjainak, a kiváló genetikai képességeknek a megmentésében, megőrzésében. Ennek során fény derült a vendégszobákban található kafferbivaly bika képek titkára is: ők Piet hozzáértő vadgazdálkodással, folyamatos szelekcióval gondozott kafferbivalyállományának legkiválóbb szarvakkal rendelkező egyedei.
Piet szívélyesen invitált bennünket egy kapitális kafferbivalybika vadászatára a Dél-Afrikai Köztársaságba, a Kalahári sivatagban található másik vadászfarmjára. Adja Isten, hogy legyen lehetőségünk vele vadászni újra! Jó szívvel tudjuk ajánlani más magyar vadászoknak is.
(Bővebb információ: www.pietdutoitafricansafaris.com)
E.A.
A csapat felszerelését szállító öreg Bedford terepjárók porfelhőt hagyva maguk után ütemesen robogtak úticélunk, az Otjisauna vadászfarm felé. A...
Magyarországon immár több mint harminc éve jelen van az aranysakál, és néhány év alatt egyértelművé vált, hogy állománya folyamatosan növekszik....
