Egy miniszteri kijelentés, egy erdészeti válasz és több mint száz év történelme. Talán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogyan ítéljük meg azokat a szakmákat, amelyek generációk óta természeti értékeink kezelésével, fenntartásával és megőrzésével foglalkoznak.
Nagy visszhangot váltott ki Gajdos László élő környezetért felelős miniszter november 11-i, ATV-ben elhangzott interjúja. A tárcavezető az elmúlt évtizedek, sőt az elmúlt évszázad magyar erdőgazdálkodásáról fogalmazott meg éles kritikát, amikor az Országos Erdészeti Egyesület által idézett kijelentése szerint arról beszélt, hogy „ész nélkül vágtuk ki az erdőket Magyarországon”.
A kijelentésre az Országos Erdészeti Egyesület másnap nyílt levélben reagált. Nem indulatos jelzőkkel, hanem számokkal. Az adatok pedig figyelemre méltóak. Magyarország erdőterülete 1921-ben 1,1 millió hektár volt, 2024-ben már 1,96 millió hektár. Vagyis az elmúlt száz évben közel nyolcvan százalékkal növekedett. Az erdők élőfakészlete ma meghaladja a 400 millió köbmétert, miközben a kitermelt fa mennyisége évtizedek óta elmarad az éves növedéktől.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar erdőgazdálkodás minden tekintetben tökéletesen működött. Ahogyan azt sem, hogy ne lenne szükség a klímaváltozás, a biológiai sokféleség megőrzése vagy a természetközelibb erdőkezelés szempontjainak erőteljesebb érvényesítésére.
De egy évszázad munkáját aligha lehet egyetlen mondattal megítélni.
Különösen akkor nem, amikor egy olyan szakmáról beszélünk, amely nem csupán gazdasági tevékenységet végez, hanem természeti erőforrásokat kezel, munkahelyeket biztosít, és generációkon keresztül felhalmozott tudással járul hozzá az ország természeti értékeinek fenntartásához.
Van azonban egy szempont, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, amikor évtizedekkel vagy akár egy évszázaddal korábbi szakmai döntéseket bírálunk.
Az erdészet, a vadgazdálkodás, a mezőgazdaság vagy éppen a vízgazdálkodás mindig az adott kor problémáira próbált megoldást találni.
Gondoljunk csak arra, milyen helyzetbe került Magyarország az első világháborút követően. A trianoni békeszerződés következtében az ország nemcsak területének jelentős részét veszítette el, hanem erdővagyonának túlnyomó többségét is. Miközben az országnak továbbra is szüksége volt faanyagra, építőanyagra, tüzelőre, az erdők által biztosított gazdasági erőforrásokra.
Mi lehetett akkor az egyik legfontosabb feladat? Természetesen az erdőterületek növelése, a fásítás, az ország faellátásának javítása. Az akkori erdészgenerációk erre a problémára kerestek választ. Erdőket telepítettek olyan területeken is, ahol korábban nem volt erdő. És mindezt az akkori ismereteik, lehetőségeik és társadalmi elvárások alapján tették.
Ma már más kérdések foglalkoztatnak bennünket. Az erdők természetessége, a biológiai sokféleség megőrzése, a víz visszatartása, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás. Ezek rendkívül fontos szempontok, amelyeknek a mai erdőgazdálkodásban egyre nagyobb szerepet kell kapniuk.
De vajon igazságos-e a mai elvárásainkat számon kérni azokon, akik száz évvel ezelőtt egészen más problémákkal szembesültek?
Ugyanez igaz a vízgazdálkodásra is. Voltak korszakok, amikor az árvízvédelem, a mocsarak lecsapolása, a mezőgazdasági termőterületek növelése vagy a települések biztonsága jelentette az elsődleges feladatot. Ma pedig sok esetben éppen azon dolgozunk, hogyan tarthatnánk vissza több vizet a tájban. Nem feltétlenül azért, mert elődeink rosszul végezték a munkájukat, hanem mert megváltoztak a körülmények, a társadalmi igények és a rendelkezésünkre álló ismeretek.
És ez a folyamat soha nem ér véget.
Ma a klímaváltozásra próbálunk felkészülni. Modellezünk, előrejelzéseket készítünk, különböző forgatókönyveket vizsgálunk. Mindez elengedhetetlen, de azt senki sem tudja pontosan megmondani, milyen körülmények között kell majd gazdálkodnunk tíz, húsz vagy ötven év múlva.
Az erdészetben pedig különösen nagy ennek a jelentősége. Hiszen egy ma elültetett fa sorsáról olyan döntéseket hozunk, amelyek következményeivel sokszor már nem is a mi generációnknak kell szembenéznie. Éppen ezért a hosszú távú gondolkodás mellett legalább ilyen fontos az alkalmazkodóképesség, a folyamatos tanulás és a korábbi döntések felülvizsgálatának lehetősége.
Természetesen elődeink sem voltak tévedhetetlenek. Ahogyan mi sem vagyunk azok. Bizonyára születtek rossz döntések, és voltak olyan beavatkozások, amelyek kedvezőtlen következményeit ma már világosan látjuk. De egy szakma történetét nem lehet kizárólag a mai problémák felől megítélni. Ahhoz azt is meg kell értenünk, hogy az adott korban milyen feladatokat kellett megoldania, milyen tudás állt rendelkezésére, és milyen lehetőségek közül választhatott.
Mert könnyű száz év távlatából megmondani, mit kellett volna másként csinálni. Sokkal nehezebb ma olyan döntéseket hozni, amelyekről száz év múlva is azt mondják majd: helyesen cselekedtünk.
Érdemes ugyanezt a kérdést a vadgazdálkodás oldaláról is megvizsgálni. Magyarország vadállománya az elmúlt hatvan évben jelentősen átalakult. Az 1960-as években a gímszarvas becsült állománya töredéke volt a mainak. Napjainkban a hivatalos becslések már meghaladják a 120 ezer példányt, miközben a tényleges állomány ennél jóval nagyobb is lehet. Hasonlóan jelentős változások történtek a dámvad és több más nagyvadfaj esetében is. A vadgazdálkodásnak ma sok térségben már nem az állomány gyarapítása, hanem annak szabályozása jelenti az egyik legnagyobb kihívást.
Vajon mindez azt bizonyítja, hogy a vadászok a vad ellenségei lennének? Aligha!
A nagyvadállomány hosszú távú gyarapodása ugyanakkor nem kizárólag a vadgazdálkodás eredménye. Ahhoz az ember tájátalakító tevékenysége is jelentősen hozzájárult. Az elmúlt évszázadban közel megduplázódott az ország erdőterülete. Az 1960-as évektől a mezőgazdaságban is alapvető változások következtek be. A korábbi, változatosabb birtok- és táblaszerkezet helyét sok térségben nagytáblás művelés vette át, megváltozott a termesztett növények összetétele, a gépesítés, a növényvédelem és a tájhasználat intenzitása.
Mindez jelentősen átalakította a vad élőhelyeit és táplálkozási lehetőségeit. Az erdők gyarapodása számos nagyvadfaj számára kedvező feltételeket teremthetett, miközben a mezőgazdasági kultúrák bőséges, bár időszakos táplálékforrást biztosítottak. Ehhez társult a tudatos vadgazdálkodás, az állományok védelme és hasznosítása. Az eredmény pedig a ma ismert, számos térségben jelentős nagyvadállomány.
Érdemes itt is visszatekintenünk néhány évtizedet. Az 1960-as, 1970-es években a vadgazdálkodás egyik fontos célja sok területen még a nagyvadállomány gyarapítása és minőségének javítása volt. A szakemberek ennek megfelelően dolgoztak. Ma viszont számos térségben már a túlságosan magas állománysűrűség mérséklése, az erdőfelújulás biztosítása és a vadkárok csökkentése jelenti a legnagyobb kihívást. Vagyis ugyanaz a szakma, amely évtizedekkel ezelőtt a vadállomány gyarapításán dolgozott, ma annak csökkentésére kényszerülhet.
Nem azért, mert megváltozott a vadhoz fűződő viszonya, hanem mert megváltozott a feladat, amelyet a társadalom és a természeti környezet elé állít.
Miközben a nagyvadfajok állománya hosszú távon gyarapodott, több apróvadfaj esetében kedvezőtlen folyamatok játszódtak le. A fogoly visszaszorulása különösen szemléletes példája annak, hogy az emberi tájhasználat milyen mélyreható változásokat idézhet elő. A mezőgazdasági táblák növekedése, a mezsgyék, bokorsávok és más természetközeli élőhelyelemek eltűnése, az intenzív növényvédelem, valamint a művelési technológiák átalakulása mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy egyes apróvadfajok életfeltételei romlottak.
A mezei nyúl és a fácán esetében összetettebb a kép, és területenként, illetve időszakonként eltérő állományváltozások figyelhetők meg. Az alapvető összefüggés azonban itt is világos: a vadállomány alakulása nem választható el az élőhelyek állapotától.
Nem lehet tehát a vadászatra egyszerűsíteni sem a nagyvad gyarapodását, sem az apróvad visszaszorulását. Ha a vadállomány változásainak okait keressük, akkor az erdőgazdálkodást, a mezőgazdaságot, a települések terjeszkedését, a közlekedési infrastruktúrát, a klímaváltozást és magát a vadgazdálkodást is együtt kell vizsgálnunk.
Az erdész erdőt nevel, az mezőgazdálkodó élelmiszert termel, a vadgazdálkodó pedig a vadállomány kezeléséért visel felelősséget. Tevékenységük különböző, de ugyanabban a tájban, ugyanazon természeti rendszerekre hatva dolgoznak.
A vadgazdálkodók ráadásul különleges helyzetben vannak. Magyarországon a vad az állam tulajdona, a vadászatra jogosultak pedig törvényben meghatározott keretek között gazdálkodnak ezzel a nemzeti értékkel. Ez egyszerre jelent jogot és rendkívül komoly felelősséget. Felelősséget a vadállományért, az élőhelyekért, a vadkárok megelőzéséért, az állategészségügyi feladatokért és azért is, hogy a következő generációk számára milyen természeti örökséget hagyunk hátra.
Mindez nem csupán néhány tízezer vadász szabadidős tevékenységéről szól. A vadgazdálkodás gazdasági ágazat is, amely családok ezreinek biztosít megélhetést, miközben közvetlenül vagy közvetve jelentős költségeket vállal a vadállomány kezelésével kapcsolatban. Ugyanez igaz az erdészetre is. Az erdő nem pusztán faanyag, hanem élőhely, közjóléti tér, szénmegkötő rendszer és nemzetgazdasági érték. Az erdész pedig nem egyszerűen fakitermelő, ahogyan a vadász sem pusztán az a személy, aki elejt egy vadat. Mindkét szakma munkája jóval összetettebb annál, mint amit a róluk kialakított leegyszerűsítő kép sugall.
És itt érdemes felidéznünk azt is, amire az Országos Erdészeti Egyesület nyílt levele rámutatott: a magyar természetvédelem intézményesülésében meghatározó szerepet játszott Kaán Károly erdőmérnök. Az erdészet és a természetvédelem tehát nem két egymással szemben álló világ. Történetük szorosan összefonódik, még akkor is, ha bizonyos kérdésekben ma eltérő szakmai álláspontot képviselnek.
A természetvédelemnek, az erdészetnek és a vadgazdálkodásnak nem minden kérdésben kell egyetértenie. Sőt, az eltérő szakmai álláspontok ütköztetése kifejezetten hasznos lehet. De a vita alapja nem lehet egymás munkájának általános megkérdőjelezése!
Ha az erdőgazdálkodást át kell alakítani, beszéljünk arról, milyen erdőket szeretnénk látni ötven vagy száz év múlva. Ha a nagyvadállomány egyes térségekben meghaladja az élőhelyek eltartóképességét, keressük meg a szabályozás megfelelő eszközeit. Ha az apróvad élőhelyei eltűnnek, vizsgáljuk meg, miként lehetne a mezőgazdasági tájat ismét változatosabbá tenni.
Ezek valódi kérdések, amelyek valódi szakmai válaszokat igényelnek.
És ne feledkezzünk meg azokról sem, akik nap mint nap az erdőben és a határban dolgoznak. Az erdészekről, a hivatásos vadászokról, a vadgazdálkodókról, a mezőgazdálkodókról. Azokról a családokról, amelyeknek a megélhetése, a munkája és sokszor az egész élete ezekhez a szakmákhoz kötődik.
A természetvédelem céljai fontosak. De az eredményes természetvédelem nem épülhet arra, hogy az érintett szakmákat egymással szembeállítjuk.
A magyar erdők és a vadállomány története nem hibátlan sikertörténet. De nem is egy évszázados kudarc története.
Sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy az ember képes jelentősen átalakítani a természetet, és ezért felelősséggel is tartozik. Tehát a kérdés az, hogy képesek vagyunk-e ezt a változást az érintett szakmák tudására, tapasztalatára és együttműködésére építeni?
Mert véleményem szerint a természetnek nem az erdészek és a vadászok ellen kell megvédenie magát.
A természetnek olyan erdészekre, vadgazdálkodókra és természetvédőkre van szüksége, akik közösen képesek megvédeni azt.
Kép: MI
Támogassa a független vadászati újságírást!
A Magyar Vadászlap célja, hogy hitelesen, szakmai alapokon mutassa be a vadászat, a vadgazdálkodás és a természetvédelem kérdéseit. Ha fontosnak tartja, hogy ezekről a témákról a jövőben is rendszeresen beszámoljunk, kérjük, támogassa munkánkat!
Támogatását itt tudja felajánlani:
https://www.donably.com/magyar-vadaszlap
Köszönjük, hogy hozzájárul a Magyar Vadászlap működéséhez!
Egy miniszteri kijelentés, egy erdészeti válasz és több mint száz év történelme. Talán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogyan ítéljük meg...
Egyre több helyen rendeznek trófeaszemléket országszerte, amelyek nemcsak a vadászati idény eredményeit mutatják be, hanem a vadgazdálkodók egész éves munkájának...
