A „vadvédelem” és a vadkár kapcsolata

A vadkár témakörében sok szó esik az állománynagyságokról, a vadászati nyomásról, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyugalom, a „vadvédelem” fontosságát, ami közvetve és közvetlenül is kapcsolódik a vadkárhoz.

A nyugalom fontosságát úgy vélem, sokszor alulértékelik, pedig a „zaklatott élet” jelei, ahogy az embereken, úgy a vadon is meglátszanak. Egyrészt romolhat fizikai állapota, gyengébb agancsot rakhat fel, akár szaporodásbiológiai problémákat okozhat. Másrészt „zavart”, megváltozott viselkedésével megnehezíti vadászatát, olykor veszélybe is sodorhatja önnön magát (forgalmas főutakon való gyakori átkeléssel például). A folyamatos talpon lét, „menekülés” sokkal több energiát igényel, mint mondjuk a nyugodt kérődzés, ez világos. Hogy ezt a veszteséget a vad fedezni tudja, több takarmányt kell felvennie, lehetőleg minél kevesebb idő alatt, és misem egyszerűbb ezt megtennie, mikor már az erdő szélén is magas fehérje és tápértékű termesztett növényekbe botlik, amelyek sokszor sehogy, vagy alig rendelkeznek valamiféle védelemmel.

A nyugalom megteremtését egyrészt a megfelelő, „természetes” élőhely biztosításában, másrészt az átgondolt gazdálkodásban látom. Az előbbiben markáns szerep jut a vadászatra jogosultaknak, ahogy az erdő és mezőgazdálkodóknak egyaránt és jó lenne végre eljutni oda, hogy erre ne csak a törvény kényszerítse rá az érintetteket.

Az utóbbi esetében, a vadászatok megfelelő időzítésével, egy-egy hajtás, terelés közt „pihenő” időszakok beiktatásával, bizonyos területrészek lezárásával, akár egész évre, vagy időszakosan, megvalósulhat az a nyugalom, amit a vadgazdálkodás nyújthat.

Bár az elmúlt közel 100 év alatt a hazai erdőterület megduplázódott, azonban hiába örvendetes ez a szám, sajnos ez nem azt jelenti, hogy a vad élettere is ekkora mértékben növekedett. Egyes területeken tíz, akár száz kilométer hosszan kanyarognak a kerítések, a mezőgazdasági táblák körül a villanypásztorok.  Ebben a leszűkült környezetben kell a vadnak megtalálnia a fogára valót, nem kell hozzá jósnak lenni, hogy kitaláljuk, a megmaradt részeket sokkal nagyobb mértékben fogja használni (károsítani), hogy életben maradhasson. Mintha elfelejtették volna egyesek, hogy a természetnek nem csak a tölgycsemete és a ringó búzaszál a része, hanem az esetleg ezeket fogyasztó szarvas és vaddisznó, az apróvadról nem is szólva.

Nem olyan régen még megvolt az egyensúly erdőn és mezőn, egyaránt. Mert azt nem mondhatjuk, hogy 30 évvel ezelőtt nem jött volna fel újulat, vagy nem takarítottak volna be elég gabonát a vadkár miatt.

Igaz folyamatos és szorosabb kapcsolat volt a különböző területek képviselői között, amelynek köszönhetően megelőzhető, vagy legalább is mérsékelhetőek voltak a károk. Ezt a „hagyományt” újjáélesztve, véleményem szerint sok kellemetlenségtől megkímélhetnék magukat a vadásztársaságok és a föld-, erdőtulajdonosok egyaránt (akadnak erre jó példák szép számmal). Annál is inkább, hogy erre a vadászati törvény felszólítja őket.

Lehet, csak a szemüknek hisznek, és megérné egy monitoring program keretében bemutatni, hogy a zaklatott állományok, mennyivel kisebb produktummal rendelkeznek, mint azok, amelyeknek megfelelő nyugalmat és élőhelyet biztosítanak. Ez mekkora kár a vadásztársaságoknak. Rávilágítani, hogy kisebb taposási-, és rágáskár keletkezik, ha a vad egy-egy nagyobb zavartalan sűrűben, vagy vadlegelőn tanyázik, és nem veszi be magát a nagytáblás kukoricába, napraforgóba.

Úgy vélem valakinek, „magad uram, ha szolgád nem”, a vadászoknak meg kellene tennie az első lépést, és részletesen bemutatni a gazdáknak a lehetőségeket, például a zöldítések, vagy a művelésből kihagyott táblaszegélyek számukra pozitív hozadékait.

Ebben mind az agrár, mind a vadászati szakmai szervezetek komoly segítséget nyújthatnának. Bemutathatnák azokat a módszereket, a vadriasztó láncokat (amelyek a mai munkagépeknek már gyári tartozékai), a vadkiszorító kaszálást, vagy segíthetnének a munkákhoz legalkalmasabb időszakok kiválasztásában, stb., amivel elkerülhető lenne a vadban okozott kár.

Az új vadgazdálkodási alap kialakításakor külön honorálhatnák a fészekmentést, támogathatnák az azt követő nevelést, vagy a ragadozókontrolt, ezzel is áldozva a vadvédelem oltárán.

Nem különben érdemes volna a vad, a vadkár és a mezőgazdaság szempontjából is nagy jelentőséggel bíró árvízi-, belvízi védekezés során az érintettek közreműködését támogatni. Egy-egy védmű, gát nem csak a vizet tartja távol, de a vadnak is menedéket nyújthat. A rendszeresen etetett vadmentő dombok létesítése nem csak a vadászok, de a földtulajdonosok érdeke is, hisz az ártól menekülő vad, ha a magasabban levő mezőgazdasági területekre szorul, nagyobb kárt okozhat, mint amibe a segítségnyújtás kerülhet. A gátak mellett, a vízelvezető árkok, vész tározók sem csak kizárólag az egyik, vagy másik csoport érdekeit szolgálhatják. A megfelelően kialakított és karbantartott csatornák a földeket és a rajtuk élő állatvilágot (védett és vadászhatót egyaránt) ugyan úgy elláthatják vízzel a szükséges, aszályos időszakokban.

A lényeg az, hogy a vadvédelem, ha első pillantásra nem is fűződik olyannyira a vadkár problémához, még is komoly kapcsolat van köztük. Megfelelő élőhely nélkül más területeken keresnek menedéket az állatok, és okoznak ezzel problémát. Ennek megelőzése érdekében, az érintetteknek jól felfogott érdeke lenne az együttműködés, aminek eredménye bizton meglátszana a területen élő vadállományon.

ZachVik