A mezőgazda szemével

Kibékíthetetlen ellentét vagy valós érdekütközés? Hiányzó kompromisszumkészség vagy a párbeszéd hiánya? Túltartott nagyvadállomány vagy alacsony tűrőképesség? Kérdések, melyekre nehéz, vagy talán nem is lehet egyértelmű választ adni. Annyi azonban bizonyos, hogy a földtulajdonosok és a vadgazdálkodók sok mindent más szemszögből látnak. A probléma azonban talán leginkább abból fakad, hogy többnyire nem szakmai érvek mentén alkotunk véleményt. Bóna Szabolcs agrármérnökre, a Rábapordányi Mezőgazdasági Zrt. elnök-igazgatójára azonban az objektivitás és a rendszerszemlélet jellemző…

– Az 1990-es évek legelején abban bíztunk, hogy a privatizáció során valamelyest csökkennek a táblaméretek, az új tulajdonosok vagy földhasználók extenzívebb technológiát alkalmaznak majd, és változatosabb lesz a vetésszerkezet is. Arra számítottunk, hogy ezek összessége a vadnak – beleértve a vadászhatón kívül a védett fajokat is – sokkal jobb élőhelyi feltételeket biztosít majd. Ehhez képest nem egészen így alakult a helyzet. Változhat valami ezen a téren a közeljövőben?

– Nekem az a véleményem, hogy a vetésszerkezettel, a termény-diverzifikáció beszűkülésével van alapvetően probléma, nem is annyira a birtokméretekkel. A magyar agráriumban a gabonanövények és olajosnövények túlsúlya nemcsak az élőhelyek szempontjából jelent problémát, hanem ez az alapja annak is, hogy alapanyagtermelővé silányult a magyar növénytermesztés. Az ipari növények (cukorrépa, len, kender) vagy a szántóföldi zöldségtermesztés szinte teljesen eltűntek a vetésforgókból. Sok olyan területet művelnek szántóként, ahol rét-legelőnek, vagy erdő művelési ágnak kellene lennie. Fontos lenne, a vizes élőhelyek helyreállítása is, ami amellett, hogy valóban vizet tartana a tájban, a vadállomány vízigényét is szolgálni tudná. Úgy gondolom, fontos feladat lesz a természet harmóniájának megteremtése, hogy a vidéken élők érdekütközéseit is csökkenteni lehessen.

– A vegyszerezésre és gépesítettségre alapozott művelésű, minimális diverzitást biztosító nagytáblás monokultúra a vadon élő állatok számára legfeljebb csak vegetációs időszakban elégíti ki valamelyest az élőhelyi szükségleteket. Lehet egyáltalán ágazati összhangot találni a természetvédelem, a vadgazdálkodás és a szántóföldi növénytermesztés között?

– Valóban nagy kihívás az összes ellentét feloldása a szereplők között. Tökéletes megoldás nincs. Viszont törekedni kell arra, hogy a legjobb kompromisszum születhessen meg. Többféle növény termesztésével az élőhelyi igény is jobban kielégíthető. Fontos lenne a folyamatos talajtakarás, akár takarónövények alkalmazásával, amire van is törekvés az AKG és AÖP programokkal. Ez nem kizárólag a talaj szempontjából előnyös, az eróziós kockázatok csökkentése és a biológiai sokféleség fenntartása miatt, de csökkenti a vadkár mértékét a környező kultúrákban, ráadásul egyúttal búvóhelyet is jelenthet.

– Elég komoly probléma, hogy a táblaszegélyek, fa- és cserjesorok, csatornapartok, dűlőutak gyomos szegélyei fokozatosan zsugorodnak, sőt néhol el is tűntek, ezáltal a rovarfauna elszegényedett, a fészkelőhelyek beszűkültek, s aratás után sem táplálékot, sem búvóhelyet nem találnak az ott élő emlős-, illetőleg madárfajok. Rá lehet bírni akár edukációval, akár a támogatási rendszer átalakításával vagy egyéb ösztönzőkkel a gazdákat arra, hogy bizonyos élőhelyfejlesztési beavatkozásokat eszközöljenek. A profitorientált szemlélet összeegyeztethető a természetvédelmi, ökológiai szempontokkal?

– A gabona és olajosnövények az elmúlt évtizedekben jól jövedelmező és könnyen gépesíthető kultúrák voltak, ami ezt a folyamatot támogatta, mármint a „minden területet vonjunk művelésbe” szemléletét. Ez a helyzet azonban megváltozott! Az agráriumban a jövedelem jelentős része a támogatásokból származik. Fontos, hogy a következő EU-s költségvetési ciklusban megmaradjanak a közvetlen támogatások. Ezeket a pénzeket lehet ösztönzőleg felhasználni, hogy a tájelemek, az adottságoknak megfelelő művelési ágak, tájhasználati rendszerek el tudjanak terjedni. Meggyőződésem, hogy átgondolt programokkal lehet „win-win” szituációt teremteni a társadalom szélesebb rétegeiben.

– A legtöbb konfliktushelyzet kétségkívül a vadkár miatt alakul ki, s ez egyúttal ez jelenti a vadgazdálkodók számára a legjelentősebb pénzügyi kihívást is. Egyedül a nagyvadállomány csökkentése és a kerítések, villanypásztorok telepítése számít üdvözítő megoldásnak vagy vannak ettől eltérő, alternatív lehetőségek is?

– Az én véleményem elég sarkos a vadkárt illetően. Sokan felelősek a kialakuló ellentétekért. Az egész probléma ott kezdődik, hogy a vadállomány eltartása a valóságban a földhasználó keresztje. Ő „eteti” a vadállományt, ő biztosítja a búvóhelyet, és nem a földtulajdonos. A kockázatvállalás és a tulajdonlás elválik egymástól, és ezt senki nem akarja tudomásul venni. Földtulajdonosi vadásztársaságok vannak, de Magyarországon a földhasználat és a földtulajdon élesen és jelentősen elválik egymástól. A vadgazdálkodás szabályozásába a vadgazda szakmát, a földhasználókat és az államot is be kell vonni. Kompromisszum csak az érintettek együttműködésben kialakítható. Amíg nincs párbeszéd, mindenki a maga módján próbál megoldásokat találni, de ilyenkor valaki hátrányt szenved. A vad az állam tulajdona, az életteret a földhasználó bocsájtja rendelkezésre, a biológiai szabályozás pedig a vadászati jogosult feladata. Mindenkinek megvan a felelőssége, és ez jól körülhatárolható lenne, csupán szándék kérdése. Szerintem az elmúlt évtizedekben nem volt meg ez a szándék, ráadásul a szereplők súlyát is jelentősen torzították a jogszabályi környezettel. Pedig a vadászturizmus sok kistérségben fontos bástya lehetne a helyi közösségek fejlesztésében.

– Rengeteget segíthetne a vadkárproblémák enyhítésén, ha maguk a vadászatra jogosultak is földtulajdonhoz juthatnának, hiszen a zárt erdőtömbök melletti vadföld- és vadlegelőműveléssel helyhez lehetne kötni a vadat. A hatályos törvény értelmében azonban az egyesületek (vadásztársaságok) nem juthatnak saját földterülethez. Miért?

– A földtulajdonlás kérdése nagyon érzékeny politikai téma. Számomra érthető az ok, hogy miért csak magánszemély, egyház, önkormányzat és az állam birtokolhat földet. Ahogy az előzőekben is mondtam, az államnak is lenne szerepe, akár saját területből vadföldek kijelölésével, vagy olyan ösztönzőkkel, amelyek azokat a területeket segítenek „kivonni” a szántóföldi művelésből, ahol az gazdaságosan nem folytatható. Ezek pont azok a kérdések, amiben szükség lenne az érintettek együttműködésére. Szerintem itt az államnak moderátori szerepe lesz a folyamat elindításában.

– A hazai nagyvadállományt rendkívül súlyosan érintik a mycotoxinok következtében kialakuló vadegészségügyi problémák. Elejét lehet valahogyan venni a szabadterületi penészgomba-mérgezésnek?

– Az intenzív növénytermesztési eljárások, a nagy terméspotenciállal rendelkező genetikák elterjedése, de leginkább a klímaváltozás (elmaradó téli regenerációs időszakok) mind a mycotoxinok kockázatát növelik. A jelenlegi trend, amivel a hatóanyagok használatát is folyamatosan szűkítik, ki fogják kényszeríteni olyan genetikák és új növényfajok elterjedését, amelyek kevésbé fogékonyak a gombabetegségekre. Ez a kockázat nemcsak a vadállományt érinti, hanem az állattenyésztést és a humán táplálkozást is. A nagy különbség ott van, hogy a vadállomány esetében sokkal korlátozottabb a beavatkozások (toxinkötők) alkalmazásának lehetősége, mint ellenőrzött körülmények között. Meggyőződésem, hogy itt a nemesítés, a kutatásfejlesztés fog megoldást jelenteni. Az is sokat tud segíteni, ha a mikrobiológiai biodiverzitást is erősítjük, például vetésforgóval, takarónövény használattal, hiszen a patogén és toxikus szervezetek az életterükben korlátozhatók, ezáltal kiszoríthatóak.

– A Börzsönyben, Bükkben, Zemplénben megtelepedett nagyragadozók – a medve, de főleg a farkas – szinte ellehetetlenítik a legelőre alapozott állattartást, az ottani gazdák már eddig is súlyos károkat szenvedtek el, s előbb vagy utóbb vélhetően a helyieknek a testi épsége is veszélybe kerül, sőt a turistáknak, természetjáróknak hamarosan szintén okkal lesz félnivalójuk. Van esély arra, hogy felvidéki vagy székelyföldi mintára legalább a fenyegetettséget jelentő, rendszeresen lakott területek környékére merészkedő egyedeket el lehessen ejteni?

– Ez valóban komoly probléma. Őszintén szólva nem az én terepem, így választ sem tudok adni arra, hogy mi lehet a jó megoldás. Az biztos, hogy gyorsan kell reagálni, hogy ne fajuljanak el dolgok olyan szinten, mint Székelyföldön.

NÉVJEGY

Bóna Szabolcs agrármérnök, a Rábapordányi Mezőgazdasági Zrt. elnök-igazgatója. Egész életét a Rábaközben élte le, családja generációk óta kötődik a térséghez és az agráriumhoz. Több évtizedes tapasztalatot szerzett a növénytermesztés, állattenyésztés, agrárkereskedelem és agrárfinanszírozás területén. Munkáját szakmai elismerések is igazolják: 2022-ben az „Év állattenyésztője”, 2024-ben pedig az általa vezetett cég az „Év fenntartható gazdasága” lett.

Az interjú megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2026/márciusi számában.