Szeptember hetedikén kezdődött. Felhívtam barátomat, Gál Balázst, akinek az idén őzbak elejtésére volt lehetősége az Iváni Földtulajdonosok Vadásztársaságnál, ahol tagok vagyunk. Augusztus végén Balázs mondta nekem, ha nem sikerülne elejtenie az ő számára kívánatos bakot, akkor szeptemberben már nem fogja zavarni a vadászatával a bikára jogosult tagokat.
Az említett napon hívtam fel:
– Komám, gyere nyugodtan, nem zavarsz senkit, más tagok is vadásztak és ejtettek is őzbakot.
Azt mondta, hogy este kimegy és megnézi a területünk csücskében fekvő szomszéd társasággal határos 16-os körzetet.
– Ha nem is látok lőhető bakot, esetleg látunk neked megfelelő gímbikát… – mondta.
Eljött az este. Kiültünk, én Balázstól két körzettel odébb néztem ki egy ígéretesnek tűnő helyet, egy nagy kalappal kívántunk egymásnak és vártuk a történéseket.
Hét óra után egy fiatal suta lépett ki a takarásból. Egybokorsoron ültem kisszéken és egy rét volt előttem. Egy leshelyet készítettem délután, elkezdtem videót készíteni a húsz méterre legelésző őzről és meg is állapítottam, hogy jó lesz ez a hely, jó takarásban vagyok.
Hét óra hét perckor rezgett a telefon a zsebemben, Balázs barátom volt. Gondoltam lát valami érdekeset. Nagy hadarással kezdett bele:
– Koma, gyere gyorsan, itt van kinn egyedül a réten egy nagyon jó bika, biztos, hogy nyolc kiló feletti. Milyen gyorsan tudsz idejönni hozzám.
Azonnal indultam, kaptam a cuccaimat és futottam ki az autómhoz, beugrottam és mint egy forma 1-es pilóta „száguldottam” Balázshoz! Utólag visszanéztük, hét perc alatt voltam ott nála.
Mire odaértem, a bika beváltott egy remízbe, ami körülbelül egy két hektáros semmiség. Gyorsan felállítottuk a haditervet: van egy félhektáros kukorica a túloldalán egy ülőkével, a bika tutira ide fog kiváltani, elhelyezkedtünk és vártuk a fejleményeket.
Fél nyolckor a nemes vad kiváltott a remízbő,l de tőlünk balra egy fasor felé vette az irányt, ekkor 290 méterre volt. A fasor túloldalán egy traktor dolgozott, gondoltuk abba az irányba nem fog kiváltani, meglátja a munkagépet és visszajön felénk.
Végül a bika eltűnt a fasorba. Vártunk két percet, Balázs nagyon nyugtalanul azt mondta:
– Koma, elindulok, megnézem nem váltott-e át rajta mégis.
Elindult, én meg feszülten vártam a történéseket, alighogy Balázs eltűnt a fasorban, rezgett a telefonom.
– Gyere gyorsan, itt van kinn a bika a megmunkált földön!
Leugrottam az ülőkéről és sebesen útnak indultam. Volt egy nyitott les a fasor túloldalán, felültem és csodálkozva láttam, hogy az erdők királya a traktor felé indult el egyenesen. Ha nem mi látjuk, nem hisszük el. Kétszáz méterre ment el traktor mellett. Lővilágban még folyamatosan nőtt a távolság. Méregettük 310-405 méter!
Végül egy fiatal akácerdőbe váltott be 19:40-kor. Otthagytuk, mondván reggel megpróbálom újfent.
Nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. Impozáns agancsának képe előttem lebegett, alig vártam, hogy négy óra legyen és indulhassak Ivánba.
A területen erős köd fogadott, megálltam a körzet szélén, a szél is kevergett és csak hallgatództam, eszembe se jutott belépni a körzetbe, nehogy valami kárt is tegyek vele, nem akartam felfedni magamat.
Csütörtök délelőtt aztán telefonok sokasága következett, a munkahelyemre, a kollégáimnak, a főnökömnek… Maximális támogatottsággal a családomtól és a munkahelyemről megkaptam az időt, hogy minden percemet a kiszemelt vadnak szentelhessem. Balázs is hívott délután, hogy ő is kijön velem, nagyon örültem neki.
Kiültünk a réten lévő lesre és vadászlázba égve bizakodtunk, hogy megjön a mi Csodaszarvasunk ismét.
Hét órához közel jártunk, éreztük, hogy talán percek vannak hátra és megpillanthatjuk! Balra néztem és láttam, hogy két cross motoros tart felénk a réten, Balázs feléjük futva, visszahárította őket. Mértem egy távolságot 300 méterre voltak, bíztunk benne, hogy nem lesz talán belőle gondunk.
Balázs meg-megállva, nézegetve sétált vissza hozzám, én meg felkaptam a fejem, tőlem jobbra 100 méterre veri az agancsával a fákat, bőgés elmaradt, de tudtomra adta, hogy itt van, nem ment vissza a tegnapi pihenőhelyére, itt maradt nálunk a remízben.
Közben visszaért Balázs hozzám és egyből azt tanácsolta, hogy menjünk át a fasorhoz, biztosan ott fog ismét a váltóján kimenni. Ki is mentünk fél nyolckor. Egyszer csak egymásra néztünk, autó közeledett felénk, a földtulajdonos volt. A kocsijából egyből lejött mindkettőnknek hogy, ez az este nem a miénk és elindultunk kifelé az autóhoz.
Megint rosszul aludtam. Terveztem a fejemben, hogy hova fogok ülni reggel. Figyeltem a széltérképet milyen szél lesz pirkadatkor. Három óra után ki is pattantam az ágyból, elgondoltam, hogy átviszem az ülőkét a kukoricáról 150 méterre közelebb a váltótól 80 méterre, vágtam még ágakat és beálcáztam magamat a leshelyen megint izgalommal teli várakozás!
Pára volt ismét, földtől másfél méter tiszta aztán feljebb köd volt, 5.50-kor a semmiből előttem áll egy gímbika 70 méterre, a testét tisztán láttam, az agancs fekete volt. Szemág, jégág, középág szabályosan szimmetrikus, ő nem az, akit én vártam, a koronaágait nem láttam a párától. Mivel nem tudtam rendesen megnézni, a puska a helyén maradt, a bika szépen nyugodtan elballagott.
Este újabb próbálkozás, elhagyom a falut. Csáfordjánosfát balra a fasoron túl ismét dolgozik a traktor, felülök az ülőkére, bizakodok, hátha időben végezni fog. Hét óra után aztán megjön mellém még egy traktor, arra a földre, ahol a bika ki szokott váltani. Újfent összeomlott bennem a világ, negyed nyolckor el is indultam kifelé, ez az este se az enyém, kivettem a szabadságot és két estém elment a semmibe…
A szombat hajnal ismét az ülőkén ért, pára nincs, északkeleti szelet mond egész napra, jó lesz az nekem, sőt, tökéletes.
Nem láttam őzeken kívül semmit, hallani viszont annál többet, a körzeten belül körülbelül 500 méterre a másik remíznél egy jó hangú bika bőgött. Még hat óra után is hallatta magát, tudtam, hogy oda állt be nappalra.
Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben nem az én bikám tette-e át a beálló helyét oda. Elhatároztam magamban hogy, még egy utolsó próbát teszek este az ülőkéről, ha nem lesz semmi bíztató, akkor vasárnap hajnalban a másik remízhez fogok átköltözni.
A napom ismét feszülten telt, gondolataim a körül forogtak, hogy mi fog rám várni este. A földtulajdonosokkal egyeztettem az esetleges esti munkáikról, pozitív válaszokat kaptam mindenfelől, melyek szerint nem megy ki senki dolgozni, kezdtem bizakodni.
Délután mikor elindultam, kisebbik lányom a garázskapuban kezembe nyomta a rózsafüzérjét
– Apa ezt vidd el magaddal, ma sikerülni fog, megsegít, meglátod.
Gombóccal a torkomban indultam el Ivánba. Felültem a leshelyemre, ahol csend fogadtott; nyugalom honolt a körzetben. A szél tökéletesen fújt a remíz felöl az én irányomba.
Hat óra után egy őz riasztott bent a remízben, írtam is a Balázsnak, hogy remélem felébredt a bikánk…
Aztán hét óra magasságában felkapom a fejem, jobbra a bika 150 méterre tőlem bent veri a fákat.
– Itt vagy, és végig itt voltál, de most elárultad magadat! – gondoltam.
Egyszer sem bőgött, nem akarta magára felhívni a figyelmet.
Elkezdett a nap lassan nyugovóra térni, felnéztem az égre fohászkodtam, idén elhunyt nagymamámat kértem fentről, hogy segítsen nekem. Fél nyolckor aztán megint hallom, egy fával viaskodik a vad, de már hozzám sokkal közelebb, a remíz szélén lehetett. Percekkel később pillantottam meg egy szarvastehenet a borjával, ott ahol a bikát hallottam. Kiléptek a biztonságot nyújtó takarásból, elindultak a tarlón kifelé, aztán kilépett utánuk őfelsége, a magyar erdők királya is. Megállt a szélén, beleszagolt a levegőbe, hátrahajtotta a fejét és bőgött.
Lenyűgözött a látványa, impozáns fejdísze. Rácsodálkoztam, megláttam a hosszú jobb oldali közép ágat és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a vadászláz, ott állt előttem hatvan méterre! Szívem a torkomban dobogott, elindult lassan a tehene után, én pedig a tehén hangot utánozva megállásra ösztönöztem. Sikerült megállítanom, felém nézett és összenéztünk egymással. Nyúltam a puskámért, kézbe vettem, rátettem a szálkeresztet a blattjára és útjára indítottam az RWS Evolutiont. Nem jelezte a vad a találatot, ezért gyorsan újra töltöttem, követtem őket, ahogy a többi vaddal elkezdtek futni a fasor irányába. A tehén a borjával eltűntek a fák között, a bika megállt a szélében és kihúzva magát 110 méterre, ismét farkasszemet néztünk egymással.
Azt hajtogattam magamnak, össze kell szedned magad és amennyire tudtam leküzdöttem a vadászlázat. Behúztam ismét a puskám a vállamba, blattra célzással útnak indítottam a második lövedéket. A bika előre felugrott, tisztán jelezve a találatot. Harminc métert futhatott majd megállt, imbolygott, végül összeesett. Fél perc múlva egyet mozdult az agancsa, akkor lehelhette ki a lelkét, és az örök vadászmezőkön folytatta tovább útját…
Fel sem tudtam fogni hirtelen, hogy mekkora szerencse is ért valójában, itt fekszik előttem az erdők királya, az a király, aki után nagyon vágytam. Húsz percig csak jöttek a könnyek a szememből, nehezen tudtam megnyugodni. Majd a lesről hívtam a családomat, vadásztársaimat, hogy Szent Hubertus megsegített.
Levett kalappal léptem oda hozzá, leguggoltam megsimogattam, és percekig magamban beszéltem hozzá, közben leperegtek az elmúlt négy nap történései a fejemben.
Tisztelet és békesség a vadnak, aki az életét adta nekem a vadászélményért.
Forrás: N. G.
