A hargitai csodaszarvas

0

Az alábbi beszámolót Babos Zsolt olvasónktól kaptuk. Az események a tavalyi bőgésben történtek:

Vegyes érzelmekkel várjuk minden évben a bikavadászatot mi vadőrök. Mindig mondjuk, ha mi kellene lőjük, már az első nap le lenne járva a bikavadászat. Nálunk Erdélyben, a Hargitán a kárpáti bikák násza később van, mint a magyarországi testvéreiknél. Ha időbe kellene soroljuk, akkor én szeptember 20-tól október 5-ig. mondanám a bőgési csúcsidőt.

Az első vendég már szeptember 17-én megérkezett, ráadásul, aki egy nagyon jó barátom, de sajnos vele nem jártunk szerencsével, mivel nagy bikát szeretett volna és azt nem tudtuk kijátszani. A második vendégvadászcsoport szeptember 23- án érkezett, három belga állampolgár. Rövid ismerkedés után el is döntöttük, hogy a kollegám, Dénes fogja vinni az első napokban. Természetesen ennek a vendégnek is az volt az első szava, hogy „BIG”. Egy pár kimenetel után sikerült elejteniük egy jó selejt bikát, ami természetesen nem volt big, a vadász pedig úgy döntött, hogy nem adja fel és még próbálkozunk. Mivel nem volt más vendég, Dénessel úgy döntöttünk, hogy egyesítsük erőinket és mind a ketten megyünk a vele a bőgőhelyre, ott majd meglátjuk. A vadászt Ivóból kellet elvigyük minden alkalommal az ismert diktátor, Ceausescu volt üdülőjéből. Szeptember 25-én este elindultunk a Magasbükk felé. Ahogy kifordultunk az aszfalt útra szól a telefonom. Látom, hogy a pásztorfiú, akinek épp azelőtt való nap „ütte” meg a medve egy tehenét. Gondoltam felveszem, mert nem nagyon diskuráltunk a vadásszal és Dénes is a „Vajon ma hogy lesz” kérdései világába volt elmerülve.

– Szervusz Zsolt! – mondom, mert őt is Zsoltnak hívják.

– Szervusz, kell-e még bikát lövessetek? – mondja ő.

– Igen.

– Há, itt az ódalon mejen egy kifelé.

– Igen, mekkora?

– Van vagy 200 kilós.

– Nem a teste, az agancsa.

– Az jó nagy. Még csukros a teteje.

Na, ennyi volt a nagy beszélgetés, amiből egyebet nem tudtunk meg – mivel a pásztorfiú nem vadászati szakember –, hogy valahol megy egy bika. Mégis az érzéseim azt diktálták, hogy jó lehet a vad, mert azért egy párat láthatott már életében a pásztorfiú, ezért mondtam Dénesnek, hogy megfordulunk és odamegyünk. „Begyújtottuk a motorokat” a jó öreg és közben próbáltam elmagyarázni a vendégnek a nagy angol tudásommal, hogy megyünk valahova, mert van egy bika, ami nem lehet tudni, hogy mekkora. Szegény vadászon egyéb változást nem láttam, csak azt, hogy most már mind a két kezével kapaszkodott és egy-egy folytonos vonalas előzésnél behunyta a szemeit.

A máréfalvi patakon, ahogy „felrepültünk” a pásztorfiú mutatja, hogy:

– Ne, ott volt! Kiment aharég s osztán nem láttam.

Még ami fontos információnak számított, hogy egy tehénnel volt. Gondoltam, ha már „csukros a teteje” ami azt jelentette, hogy sok ága van a koronának, akkor megnézzük. A szél felfele fújt, átmentünk a patakon és kimentünk a tetőre, egy olyan 300 méterrel fennebb, ahol látta a fiú a bikát. Ott vártunk egy helyben legalább egy órát, hátha felfele mozdul a tehenével, de hiába, mert semmi nem történt. Ahogy a sötét keze egyre jobban elmarkolgatta tőlünk a lővilág luxait, egyre idegesebb lettem. Mondom, hogy meg kell próbáljunk rácserkelni. Amúgy szerintem a bika úgy volt vele, hogy jobb, ha nem bőgök egyet sem míg nem muszáj, minek kürtöljem ki, hogy van egy párzásra kész tehenem. A lényeg, hogy egyetlen egy árva vak hangot nem hallatott. Az eső is el kezdett esni, de mi elindultunk arra, ahol a vadat látta utoljára a fiú.

Ahogy leértünk átellenbe egy 100 méterre olyan bikaszag csapott meg, hogy libabőrös lettem tőle. A felhevülés és a tapasztalatlanság meghozta a végzetesen rossz döntésem. Mondom a vadásznak, hogy lassan közeledjünk a szag vélhető forrása felé. Mivel szürkülödött, már nem vettük észre, hogy eközben a tehén folyamatosan figyelt körülbelül 50 méterről. Ahogy lopakodtunk lehajolva egyszer a vadász balra tekint, s egy kicsit hangosabban a kelletnél rámförmed, hogy stick, azaz lőbotot kért. Gyorsan odaadtam a támaszt, már ekkor én is láttam, hogy egy nagyjából három éve ismert bika áll előttünk, vagyis állt, mert elindult az elrohanó tehene után. A vadász kész volt a lövésre csak a bika el kezdett szaladni, gyorsan rábőgtem, és ahogy lenni szokott meg is állt, persze egy gyönyörű földigleágú fenyőfa mögött. Ahogy kilépett a fa mögül már a vadász nem akart kockáztatni és nem húzta meg a ravaszt. Meg is értem, mert megláttuk, hogy mi van a feje tetején és úgy kezdtünk reszketni mind a ketten, mint a kocsonya. Ilyenkor már nem kell tolmács, nem kell szótár vagy google translate, nem kell gondolkozzunk, hogy miként értessük meg egymást, szinte nem szóltunk egy szót sem, de mégis mintha Böjte atya másfélórás prédikációját hallgattuk volna végig, annyi minden forgott a fejünkben. Olyan, mikor azt álmodod, hogy cipeled a zsák aranyat, amit csak úgy kaptál, és amikor otthon kezded számolni akkor felébredsz. Na, a lényeg, hogy elindultunk haza miközben Dénesnek elmagyaráztam luciferi ihlettel ízesítve az egész történetet.

Másnap reggel természetesen ugyanoda mentünk ki, hátha Szent Hubertus azt mondja, hogy még azért is lesz valahogy. Ahogy kiszálltunk az autóból, mintha a FeHoVán, a bőgőversenyen lettünk volna. Talán hat bika is bőgött körülöttünk a patak két oldalán. Na, ez igen! Most már csak azt kell kitaláljuk, hogy melyik ezek közül a „csodaszarvas”. Én elindultam a vadásszal a patak egyik oldalára, ahol az este utoljára láttuk a bikát, Dénes a másik tetőre. Gondoltam lehalkítom a telefonom, hogy nehogy az legyen a hiányzó egy százalék a sikeres vadászathoz. Ahogy kértünk egy 200 méteres úton az Éltes házánál a tetőre, rögtön ott bőgött egy fiatal bika. Elindultunk utána, hátha rávezet a nagyra. Gyönyörű fenyőkkel tűzdelt legelő volt, Nemsokára meg is pillantottunk három tehenet, akiket a bika birtokba próbált venni. A „háremúr” sajnos kicsi volt, ezért mondom a vadásznak, hogy vége, ugyanis kilenc órára a taxi a vendégháznál volt, mert utaztak vissza Belgiumba a vadászok és le kellett még vigye őket Bukarestbe a reptérre. Gondoltam rápillantok a telefonomra, hát látom, hogy 13 nem fogadott hívás van Dénestől. Hívom vissza, hogy mi a baj. Azt mondja, hogy gyertek hamar, mert itt a nagy bika kint a legelőn.

Na, nem kellett egyéb, mint Tapsi Hapsi, úgy fúttunk a frissen vágott szedresben. Az úton várta Dénes a vadászt és mentek ki a másik tetőre. Ezután nekem, aki az autó mellett maradtam, minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Nem volt lövés nem szólt a puska , NEM, NEM, NEM. Talán tizenöt perc múlva látom, hogy sietve jönnek vissza és közlik, hogy a bika elment a legelő felső részébe és a vadász már egy félórája el kellett volna induljon a szállás felé. Közben megmutatta Dénes a videót, amit készített a bikáról, úgy harminc méterről. Gondoltam, hogy legyen, aminek lennie kell, de még egy öt percet kicsavarok a vadászból. Elindultunk autóval a legelő felső része felé, ahol próbáltam kimenni egy nagyon köves oldalúton. Két nagy kő volt előttünk. Dénesnek mondom, hogy dobja el a köveket, de az autó már nem ment tovább. A vadásznak annyit mondtam „please, please, five minutes”. Láttam rajta már semmi értelmét nem tartotta dolognak, de azért csak jött. Kiloholtunk a tetőre azon a körülbelül száz méteres oldalúton, ahol óvatosan kiállva a legelő szélére körbetávcsöveztem, de sajnos nem láttam semmit. Ekkora már megért bennem is, hogy ha már három éve nem tudjuk elkapni ezt a bikát, akkor miért éppen most az utolsó két percben lenne szerencsénk. Úgy éreztem magam, mintha a World Trade Center tetején álltam volna, amikor összedőlt a terrortámadásban és vártam, hogy dőljön velem együtt össze az egész világ. Ennyire közel sosem voltunk egy olyan pillanathoz, hogy megmutassuk a világnak, hogy milyen mikor egy isteni teremtményben megvan a természet titokzatossága, a tökéletes evolúció, a magasztosság és minden tökéj, ami egy állatban lehet. Ilyen gondolatok között mondom a vadásznak, hogy vége, mehetünk haza.

Ahogy megfordultunk és talán egy lépést tettünk, mintha a hirosimai atombomba hangját halottuk volna, a csodaszarvasunk egy nagyon rövidet belebőgött a levegőbe. Aki hallott bikabőgést azt tudja, hogy mennyi kifejezés, mennyi energia és mennyi lélek van benne. Ahogy írom ezeket a sorokat még most is futkos rajtam a libabőr. Igen, ebben minden benne volt! Benne volt a remény és benne volt a vég. Benne volt a legmagasabb tisztesség és tisztelet, ami egy ilyen fenséges vadnak kijárhat. Gyorsan megfordultunk és előre fúttunk körülbelül száz métert, ahonnan észrevettük nagyjából háromszáz méterre a kecsesen kínálkozó tehenet. Mondom a vadásznak, hogy célozza, mert mindjárt megjelenik az öt méteres nyiladékon a bika is.

Pillanatokon belül felemelt fejjel, büszkén – mintha azt mondaná, hogy igen a küldetésem teljesítettem és büszkén, éretten megyek tovább az örök vadászmezőkre – megjelent a bika is. Az a látvány, amikor a császár kilépett a bokor mögül még most is könnybe lábassza a szemem. Az a magasztosság, a magabiztosság… és eldördült a puska. A bika egy kicsit jelzett egy gyorsabb indulással és eltűnt az éger bokrok takarásában. A vadász egy pillanat habozás után, mint a veszett farkas rohant a rálövés helyére. Sajnos, a vad nem rogyott tűzben, ezért egy nagyon keveset kerestük és rohantunk vissza a kocsihoz, mert már kérdéses volt, hogy a repülőt a taxi eléri-e.

Dénes kérdezte, hogy mit történt. Mondom, semmi rálőttünk, de a bika elment. Azt mondja, hogy ő itt marad, keresgéli és én, ahogy letettem a vadászt majd hozom Kicsikét, a jack russelemet és keressük majd. Körülbelül negyedóra múlva visszaértünk a vadászházba ahol elmagyaráztam a közvetítőnek, hogy jártunk, miközben kezdett szólni a telefonja. Mondja nekem, hogy Dénes hívja. Felveszi és hallom, hogy amaz reszkető hangon kiáltja: meg van a bika. Olyant ordítottam, mint egy medve, amikor védi a bocsait; MEG VAAAN A BIKAAA! Szaladtam az emeletre a vadászhoz ordítva, aki már egy szál alsó gatyában volt. Az megijedt, azt hitte gondolom, hogy meg akarom verni, hogy nem tudta rendesen meglőni a bikát, de hamar megértette, hogy megvan a bika. Hamar eldöntöttük, hogy nem eszik, gyorsan pakol, visszarohanunk egy pár fényképre és a taxival találkozunk Fenyéden. Így is lett. Zetelakán felvettük a csoportfelelőst, Attilát és ahogy magyaráztam neki a történteket, egyszerűen elkezdtem sírni. A sok energia a sok kudarc és a szerencsés vég egyszerre tört ki belőlem. Persze rohanni kellett a bikához is, de amikor megláttuk, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk. Nem hittünk a szemünknek. Páratlan 20-as, körülbelül 12 kilós bika. Már három éve ismertük… Készítettünk pár fényképet, és gyorsan levittem Fenyédre a taxihoz a vadászt. A híre a nagy bikának futótűzként terjedt a környező falvakban. Máréfalván egész sereg várt, amikor hoztuk le a hegyről. Fenyéden is, Zetelakán is már többen vártak az úton csak egy pillantást vethessenek a császárra. A bika fizetős súlya 11,90 kiló lett.

Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki egy kicsit is hozzásegített ehhez a páratlan vadászélményhez és kívánom minden igaz vadásznak, hogy élje át egyszer az életében azt az érzést, amikor a vadászat misztikuma átrepíti egy olyan világba, ahol csak arra gondolsz, hogy ott minden csak szép és jó és senkinek és semminek nem kell elpusztulnia ahhoz, hogy mások élhessenek.

Babos Zsolt, a Zetelaka és Társai Vadásztársulat vadőre

Zetelaka, 2016. októbere

Így találtak rá...

Így találtak rá…

Megosztás

Szóljon hozzá! (A személyeskedő sértegetéseket és trágárságokat töröljük!)

*

error: Védett tartalom !!