Nőnapi farkas

Szeretném egy kedves erdélyi barátom Karácsony István farkas kalandját megosztani. Képzeljen mindenki maga elé egy közel két méter magas kőkemény makacs igazi székely embert, aki csillogó szemmel, gyermeki boldogsággal, és büszkeséggel meséli a farkasa elejtésének történetét.

Innentől átadom neki a szót:

„A sepsikőröspataki VADAS Vadászcsoport tagjai tudták, hogy farkasok járnak a környékünkön. A vadőrünk Gácz István és a vadászkollégák is lázasan figyelték a területet és az ott látható nyomokból próbáltak meg következtetni a farkasok mozgására. Március 8-án az utolsó havas napokat kihasználva a csoport vadőre, 3 vadásszal járta a területet, rá is bukkantak a farkasok nyomaira egy sűrű közelében. Csak befelé vezető nyomok voltak. Kifelé nem jött egy sem. Nosza, Gácz Pista kapta a telefont, és értesítette a vadászmestert, hogy megvannak a farkasok.
A vadászmesterünk Kisgyörgy Sándor összetelefonálta az elérhető vadászokat köztük engem is.
Mi villámgyorsan öltöztünk és halkan gyülekezni kezdtünk a helyszín közelében. Eközben Sanyi berohant Sepsiszentgyörgyre László Bélához, aki a vadász egyesület igazgatója, hogy adja ki az engedélyt a farkasok kilövésére. Amit ilyen esetekben soron kívül ki is adnak.

Mire visszatért a városból mi is összegyűltünk. Gyors eligazítás és a hajtók, illetve a puskások felállása utána megkezdődött a vadászat. Én a hajtás közepén, az erdő tövében kaptam helyet. Behúzódtam egy nagy tölgyfa mögé.
Alig indult el a hajtás, lövések hallatszottak. Egyre izgatottabban szorítottam a puska markolatát és csak az járt az eszemben, amit öreg vadászoktól halottam: „Farkast lőni nagydolog, sokszor egy vadászélet elmúlik anélkül, hogy farkast látnál.”

Egyszer csak látom, hogy egy farkas kitör a bátyám Laci felé, de nem sikerült lőnie, mert a farkast abban a pillanatban egy fa már takarta is.

Villámgyorsan követte a második, szerencsére felém tartott. Célozni sem volt időm jóformán, az első lövést szinte csak oda dobtam, de szűkölő hang jelezte a találatot. Amilyen gyorsan tudtam ismételtem, és a második lövés helyben marasztotta a „csikaszt”.

Hihetetlen boldogság öntött el. Farkast lőttem! A hajtás végén körém gyűltek a hajtók és vadásztársaim és gratuláltak, szorongatták a kezem, ölelgettek. Közösen örültünk a sikeremnek. Főleg Nándor fiam gratulációja esett a legjobban.”

Természetesen a sikeres elejtő kontójára nagy ünnepséget csaptak a vadászcsoport tagjai!

A kan farkast 124 ponttal jutalmazta a bíráló bizottság, így arany érmes lett.

Barátom megbízott vele, hogy feltétlenül két dolgot írjak bele a tudósításba.
Szeretné megköszönni a sajtóban is mindenkinek, a vadőrnek, a hajtóknak, a vadásztársainak a segítségüket és a munkájukat, hogy ilyen élményhez juttatták. Egyúttal kívánja, hogy minden vadász életében jöjjön el a pillanat, amikor farkasra emelheti a puskáját!