Hajnalban, 6,5×55-ös kaliberrel egy malac kíséretében kocogó kocára tett lövést a vadászvendég a Zemplénben, a Tállyai Erdészet vadászterületén. A disznó „megnyúlt” egy méterrel, olyat rúgott ki hátra, majd eltűnt az Osztró gerince mögött. A rálövés helyén pici csontszilánkot és háj-szerű darabot találtak, igen kevés vér kíséretében, melyet ötven méterig tudtak követni: hátracsúszott lövésre gondoltak.
11.00-kor láttunk munkához. Vitéz gond nélkül vette fel a nyomot. 150 métertől gyenge, de jól kontrollálható vér segített, majd 300 métertől olyan jó véren mentünk, hogy már kezdtünk bizakodni. Ez a bizakodás egészen 800 méterig tartott, ahol egy ügyes csavar következett – egy hurok és egy hegyesszögű visszatörés képében –, és a vér gyakorlatilag megszűnt. 1 kilométernél tartottunk pihenőt; a kollégám által vizionált beles-gyomros-bordás lövést már kizártam magamban, elkezdtem bízni a comblövésben…
Ittunk egy kortyot mindannyian (a sebző is elkísért), és meg sem álltunk 2100 méterig, ahol úgy tűnt, elvesztettük a vad nyomát… Ismét megpihentünk és már a hátizsákban lévő kéthetes vizet kezdtük inni – még át lehetett rajta látni, gondoltam, nagy baj nem lehet, csak ne felejtsek el otthon fertőtleníteni egy-két bögre öreg furminttal!
Eszembe jutott az elismert és rutinos vérebvezetők megállapítása, mely szerint a kutya fejben is el tud fáradni, ezért 15 perc lazítás-álldogálás után indultunk újra: visszafelé! Vitéztől háromszor kérdeztem meg, hová megy, de ő csak nézett rám kérdőn: Mi miért nem megyünk? Körülbelül 40 métert mentünk vissza a saját nyomunkon, mikor völgyirányba fordultunk, az egyébként nyaktörően meredek, köves oldalon. Vitéznek megígértem, hogy ha vért mutat, dupla vacsorát kap, ha pedig maszekol a szarvasok nyomán, és a völgyből kell vissza feljöjjünk ezen a meredek oldalon, akkor ölre megyünk! Dupla vacsora lett a vége, mert ötszáz méternyire kenést találtunk, majd 100 méteren belül még hármat. Kísérőmnek intettem, hogy a sóhajtásnál is halkabban (Fekete István után szabadon) kövessen, mert egy fenyvesbe értünk… Majd ki is mentünk belőle. És még nem volt sebágy
A comblövést is elfelejthetjük – gondoltam. Ismét vér nélkül mentünk vagy 400 métert, mikor felugrott előttünk két disznó, és 100 méterre meg is álltak. Vitézt megállítottam, s gondolkodás nélkül lőttem lapockán a kocát. A kutyát ekkor engedtem el, majd gyorsan elmormoltam egy-két imádságot, mert bár kicsi az esélye annak, hogy a sebzett kocánk nyomán egy másik egymalacos koca feküdjön, no de hát ki tudja?
Odaléptem a vadhoz, és megnéztem a hátulját: nincs seb! Biztos meglőttem egy másikat – gondoltam hirtelen. Viszont, mintha véres lett volna a torka. Megnéztem és a sebzés helye ott volt. Vajon hajszán meg tudtuk volna fogni? Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
A munka vége: 13:30, 3080 méter.
Forrás: utankeresok.hu / Mihók István
2 hozzászólás
Hihetetlen teljesítmény a kutyától, minden elismerésem!
Szeretném megkérdezni, hogy valaki esetleg megkérdezte a “tisztelt” vadászvendéget, hogy miért a kocára tett lövést először és miért ilyen kaliberrel vadászik disznóra? (Feltételezem a legtöbbször ezt használja, viszont nem mindig van ott a kutya…)
Az elismerést köszönjük! A kaliber valóban lehetne nagyobb, ebben egyetértünk. Hogy miért nem a malacot lőtte először, nem tudom (talán azért, mert a malacot csak a kora, nem a mérete miatt neveztem malacnak, akár süldő is lehetett). De ha nem vigyázunk, el fog jönni az az idő, amikor a – helyenként – túlszaporodott nagyvadállomány miatt muszáj lesz a kocával kezdeni….