Csoda történt! Őzsutát kellett keresnünk. Erre az elmúlt évek alatt még nem volt példa, nyilván mert az őz tarvadat soha senki nem sebzi meg…
A vadász két lövést is tett a vadra, az mindkettőt jelezte, de semmit nem talált azon a helyen, ahonnan elfutni látta az őzet. Letette a kalapját oda, ahol a rálövés helyét vélte és kutya után nézett. Ez őz tarvad esetében igen ritka dolog ám.
A kalapot mondjuk nem nagyon találtuk az egysíkú parlagon, ezért Kétyvel legyező alakban csapázni kezdtünk. Szerencsénk volt szinte rögtön bő, élénkpiros vért jelzett a véreb. Aztán előkerült a kalap is – vagy 60 méterrel odébb. Ilyen terepen ez könnyen megesik. Nincs mihez viszonyítani, elnézi a vadász a helyet.
400 méter vezetékmunkával egy szőlőbe értünk, amit persze keresztben szelt át a vad. Majd egy kis parlag és még egy szőlő, amiben beértük a beteg sutát. Hajszára nem került sor, mert az előttünk felugró vadat Kéty azonnal megfogta én pedig a tőrömmel átsegítettem egy békésebb, vadászmentes világba.
Az első lövés a combját érte. A hullatónál távozott a lövedék, igen nagy roncsolást végezve. A második lövés csak súrolta a háta közepét.
A találat szerencsétlen volt, de a vadász előtt emelem a kalapom a becsületes, követendő viselkedése miatt!
Forrás: Utánkeresők Baráti Köre; Horváth Dániel
