December kezdetére az elejtésre szánt gímbikák nagy része terítékre került, így elérkezett a vaddisznóhajtások és riglizések ideje. Volt egy kis időnk a kettő között, így készítettünk egy rövid fényképes összeállítást az ősz folyamán segítségünkkel terítékre hozott, sebzett gímbikák fotóiból, s emellett csokorba szedjük majd az érdekesebb keresések történeteit is. Nyitásként Mihók István egyik rövid írása következik egy olyan napról, amikor két sebzett bikát is sikerült terítékre hozniuk Vitéz kutyájával.
Este egy .308-as kaliberrel lőtt egy bikára a vendégvadász az ÉSZAKERDŐ Zrt. Tállyai Erdészetének vadászterületén. A vad jelzés nélkül, csendben távozott, de a nyomán igen kevés zsíros vért találtak; a lágylövés gyanú miatt nem követték.
Hajnalban Vitéz kétszer röviden megsétáltatott, majd ráállt a sebzett gím nyomára. Az ismerős környezetben szinte vér nélkül mentünk 500 métert – közben megmásztunk egy (az első) hegygerincet, majd egyre többször találtunk vért. A sebzett először 1500 méternél állt meg, majd 1750 méternél egy fiatal fenyvesben friss sebágyat találtam és Vitézt lecsatolva a vezetékről útjára engedtem. Ekkor vettem észre, hogy kísérőmet egy hajtűkanyarnál elhagytam. Mikor kutyám már 300 méterre járt összefütyültük egymást és igyekeztünk utánuk. A GPS szerint Vitéz megkerült egy hegyet, így mi a rövidebb úton – a (második) gerincen át próbáltuk utolérni. Fölérve meghallottuk ugatását mire Szabolcs – a kerület ismerője – annyit mondott: a geceji fenyőben vannak. Az király – tettem hozzá – ott a látótávolság körülbelül egyenlő a nullával. Sajnos a kerületvezető kollégámnak igaza lett: ott voltak. Szabolcsot már hátrahagyva osontam be 15 méterre, mikor végre megláttam a bika szemét, agancsának rózsáját és lentebb egy foltot a testéből, amit a nyakának véltem. Lövésemre elugrott, de Vitéz csaholva követte és már meg is állította a szemközti oldalban: „Átszaladtam” a fenyves részen olyan 2 perc/10 méteres sebességgel, és már csak egy odadobott lövésre jutott időm, mert a bika eltűnt a (harmadik) gerinc mögött. Megálltam volna pihenni, de Vitéz ismét állóra csaholta a vadat. Egy olyan meredek oldal következett, ahol megállni is nehéz volt, nemhogy cserkelni. 30 méterre volt mindössze a bika, mikor megláttuk egymást. Célba vettem újra, de egy nagy szikla útban volt. Ekkor a vad egyet lépett, és végre sikerült a kegyelemlövést leadnom. Az igazi izgalom csak ez után következett: olyan robajjal zuhant le a bika teste, hogy azt gondoltam, apróra tört össze minden része. Megúsztuk azzal, hogy a bal szár jégága elveszett. Innentől már csak két órába telt leengedni azon a száz méteres meredek szakaszon, ami a képeken talán nem is igazán látszik… Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
Mindezek után egy kicsit megpihentem az irodában és már úton is voltam az ÉSZAKERDŐ Zrt. háromhutai vadászházába, ahol felvettem kísérőimet, és megpróbáltunk előkeríteni második kutyásként egy .375 H&H kaliberű puskával közelről meglőtt bikát. Itt is tettünk egy bemutatkozó kört, majd ráállva a sebzett nyomára – igen kevés vért találva –, körülbelül 800 méter múlva betértünk egy fenyvesbe, ahol fel is állt előttem és bicegve távozott egy gímbika. Hamar megtaláltuk a friss vért, így Vitézt lecsatoltam. Mivel vérebem szinte azonnal állóra csaholt úgy 100-150 méterre, a szél ellenőrzése végett elővetem kis púderos dobozom, ami eltömődött. Addig nyomkodtam, míg sikerült kidugítani: telibe fújtam a puskát. Gyors takarítás és lőszerszámlálás: sokat nem hibázhatok! Ezúttal első lövésemre letette fejét a királyi vad, és fektében vágtázva jutott át az örök erdőkbe.
Zúgjon Neki is örökké az erdő odaát!
Köszönjük a bizalmat!
Forrás: utankeresok.hu/Mihók István
