„Az egész történet december 21. hajnalán kezdődött, amikor elindultunk Kelebiára. Már az úton heves érzések kavarogtak bennem, izgatott is voltam és vártam mit tartogat számunkra a hajnal.
A vadászházhoz megérkezve már vártak ránk a hivatásos vadászok. Gyors egyeztetés után két kocsival elindultunk a területre. Kísérőm Vér István volt. Pistivel az úton rengeteget beszélgettünk, egy ízig-vérig felkészült és tapasztalt szakembert ismerhettem meg benne. A területre megérkezve megkaptam a felszólítást, hogy a fegyvert be lehet tölteni, ezt gyorsan meg is tettem, majd elindultunk.
Két kisebb etetőhelyre cserkeltünk be ahol nem láttunk semmi vadra utaló jelet. Majd kocsiba ültünk és egy másik helyet néztünk meg. Az autóból kiszállva elkapott a vadászláz. Remegtem, alig jött ki hang a torkomon, mintha megéreztem volna, hogy itt vannak a dámok. Pisti ment elől én pedig szorosan mentem mögötte, figyelve. Minden zajra, meg-megálltunk, hallgatóztunk, mígnem beértünk egy nagy vadföld szélére, ahol már kint voltak a dámszarvasok. 2-3 nagyobb bikát, sok-sok tehenet és borjút láttunk. Pisti oda súgta nekem, hogy ha van gombos bika, akkor azt lőhetem. Közelebb cserkeltünk, majd egy kis domb mögül kerestük a megfelelő bikát. Egyszer csak halkan megszólalt kísérőm, hogy ott a gombos bika jobb szélen négy borjú takarásában. Feltámasztottam a fegyverem a lőbotra és vártam a megfelelő alkalomra, amikor útjára engedhetem a lövést. Kis várakozás után a borjak oda léptek a tehenek mellé. Pisti kiadta az „utasítást”, – ha jó lőheted. A dörrenés után a bika tűzbenrogyott. A lőtávolság 60-70 méter volt. Mivel láttuk, hogy jó volt a lövés, nem siettünk sehova. Pisti rágyújtott egy cigarettára majd lassan odasétáltunk a bikához. Mikor odaléptem hozzá, a kalapot levettem a fejemről, leguggoltam a bika mellé és megköszöntem neki, közben Pisti is meghozta a töreteket. Megkapta az utolsó falatot, a sebtöretet én pedig büszkén, kissé meghatottan tűztem a kalapom mellé az első dámbikám töretét. Majd elment a kocsiért, addig némán földbe gyökerezett lábakkal néztem a bikámat. A vadászházhoz vezető úton újra és újra átéltem minden percét a vadászatnak. Beérve már barátaim vártak, hogy felavathassanak… (Hát mit ne mondjak erre az avatásra és vadászatra örökké emlékezni fogok).
Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Botyánszki Zsoltnak és Botyánszki Máténak, hogy velük ejthettem el az első dámbikámat. Illetve Pál Jánosnak, valamint Vér Istvánnak a remek és izgalmakkal teli vadásztatást.”
Forrás: Nógrádi Bence
A német vadászati statisztikák azt mutatják, hogy a gímszarvas elejtések száma egyes területeken csökken, ami komoly szakmai vitákat vált ki...
A Dévaványai Vadásztársaság több mint hat évtizede gazdálkodik a Körös-Maros Nemzeti Park szomszédságában, közel 12 ezer hektáron. A terület kiváló...
