Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az agrárbiznisz lendületétől lepusztított élőhely a vidékünkön honos egyetlen állatfajnak sem felel meg. Ha az előállt helyzeten nem változtatunk, a máskülönben rugalmas élővilágnak semmi esélye sincs arra, hogy önerőből újra talpra álljon. Leegyszerűsítve a dolgokat, ha a vadászok nem látnak neki, hogy a vadnak megfelelő élőhelyet teremtsenek, nem lesz mire vadászniuk. Nyugodtan szögre akaszthatják puskáikat, és elmehetnek… Horgászni aligha, mert a vízpartokon is a soha vissza nem térő régi szép időket emlegetik.
Mindenki tisztában van azzal, hogy a vadászegyesületeknek környezetjavításra sem pénzük, sem saját tulajdonban levő földterületük nincs. Csupán jó szándékkal, és ahol megőrizték a tagságot, emberi erővel rendelkeznek. Vannak ugyan olyan egyesületek, ahol idejében gondolkodtak, és a vadászturizmusból származó bevételt – némi ügyességgel – földvásárlásra fordították. Ilyenek azonban kevesen vannak, és az egyesületek tulajdonában levő földterület nagysága is elenyésző. Arra számítani, hogy a nehezen megmunkálható, bérbe nem adható földeket az állam vagy az önkormányzat a vadászegyesületeknek engedi át használatra, enyhén szólva utopisztikus. Ám ha továbbra is a szenvedélyünknek akarunk élni, tenni kell valamit. Az egyetlen jelenleg járható út, rávenni az önkormányzatokat, hogy kezdjenek bele a szélvédő sávok telepítésébe. Ugyanis a hivatalos kimutatások szerint minden évben a szél – csak Észak-Bácska területéről – mintegy másfél centi termőtalajt fúj el. Ezért remélhető, hogy a közösség érdekeit szem előtt tartó községi vezetők szívesen támogatnák a vadászok kezdeményezését, és megkezdik ezt az évtizedek óta halogatott munkát, a szélfogók ültetését.
Azoknál az egyesületeknél, amelyek rendelkeznek saját földterülettel, haladéktalanul el kell kezdeni a vadvédő csenderesek telepítését. Ez természetesen nem zárja ki a szélvédő sávok ültetését, hiszen vannak községek, ahol a fákkal borított terület nagysága nem éri el a község területének a fél százalékát sem. Ebben az esetben az erdőtelepítésre szánt földterületet eleve a vadászok, illetve a vadászat céljait szem előtt tartva kell rendezni. Annál inkább, mert egészen más egy fakitermelésre szánt erdő megtervezése, mint amikor elsősorban a vadgazdálkodás céljait szolgálja. És az sem ártana, ha erre a célra megfelelő képesítéssel rendelkező szakembert alkalmaznának.
Nagyon sok egyesületben arra panaszkodnak, hogy a meglevő erdőkben a falopás elképesztő méreteket ölt, ezért már nem is érdemes fát ültetni, hiszen amint megerősödnek, kivágják őket. Éppen ezért – külföldi tapasztalatokra alapozva – a vadóvó csenderes telepítésekor nem feltétlenül szükséges fát ültetni, hiszen a bokrok és cserjék is megfelelnek a célnak. Nemcsak takarást nyújtanak, hanem gyümölcsükkel élelmet is biztosítanak a vadnak. Persze, fáknak is lenni kell az ilyen tervszerűen telepített sűrűkben, de akkor ne akácot ültessünk, hanem próbálkozzunk olyan fajtákkal, amelyek ezen a vidéken jól beváltak, mint például az eper, a som vagy a kökény. Ezek nem alkalmasak tüzelésre, de gyümölcsük kiváló takarmányként szolgál a vadnak akkor, amikor az egyesületek többségében nem töltik még fel a vadetetőket.
Forrás: magyarszo.com
