A Körös-Maros Nemzeti Park ligetes, keményfás erdőiben is élnek lappantyúk. Jelenlétükre elsősorban jellegzetes hangjukból következtethetünk.
A hétköznapi túrázó meglehetősen ritkán találkozik a magyar erdők titokzatos lakójával, a lappantyúval. Ez magyarázható azzal, hogy a madár elsősorban éjszaka aktív, és azzal is, hogy bár általánosan elterjedt, de sehol sem él nagy számban.
A Kis-Sárréten belül a Vátyoni-erdőben élnek lappantyúk. Jelenlétüket különleges, pirregő hangjuk árulja el, melyet alkonyatkor és az éjszakai órákban hallatnak. A nászidőszakban a hímek repülés közben egy-egy kiáltással is színezik ezt a pirregést. A Vátyoni-erdőben szinte minden nagyobb erdőtömbnek megvan a maga lappantyúja, így az itteni költőállomány 5-8 párra becsülhető.
A lappantyú nagymértékben alkalmazkodott az erdei körülményekhez. Szürkés, avaros színével szinte eltűnik a talajon, vagy a faágon, melyen szokatlan módon, a többi madártól eltérően, nem keresztben, hanem hosszában üldögélve pihen.
Szinte kizárólag rovarevő, testéhez képest meglehetősen nagy szájával méretes rovarokat is képes zsákmányolni.A földön, az avarban fészkel, rendszerint két tojást rak. Állományában a ragadozók, különösen a vaddisznók komoly károkat okoznak.
A kora nyári erdők esti hangulatához hozzátartozik a lappantyú sajátos hangja. Főként a vágások, tisztások közelében lévő magányos fákon, facsoportokon szól ez a különös madár. Népies neve kecskefejő, ami feltehetően onnan ered, hogy éjjeli táplálkozása közben esetleg állattartó helyek közelében is megfordult és különös csőrszerkezete – különleges mértékben és méretűre nyitható a csőre – révén feltételezték, hogy ellopja a kecskéktől a tejet.
Forrás: kmnp.hu
