Pajtás

Október második felében vaddisznóra hajttattunk a keresnyei erdőben, amelynek sűrü labirintjai a legjobb buvóhelyeket kinálták a mogorva feketéknek. A keresnyei határ a régi Felsőmagyarországon van, Nyitraszeg felett, s az egy kézben levő vadászterület magába foglalta a környéken a káptalani, a bélaudvarnoki, meg a lelóci gyönyörü hegyi erdőket.

Szarvasbőgés évadja után felszabadultak ezek az erdők a vaddisznóvadászatra is. Előbb nem zavarhattuk a nemes nagy vad nyugalmát. Sőt még ilyenkor sem vadásztunk nagy erővel, mindössze négy-öt vadász, meg néhány, a területeket alaposan ösmerő vadőr és hajtó volt a készültségünk. A meghajtandó területek aránylag nagyok voltak; a hajtásokat tehát ugy kellett rendezni, hogy a vadászok messzire állottak egymástól; a jártabb vadforgók közelségében.

Minden a legnagyobb csendben és rendben történt, ugy, hogy a szarvasállományt alig-alig nyugtalanitottuk. Amikor a vadászok a helyöket megkapták, hosszu ideig tartó teljes egyedüllétre lehettek elkészülve. Ráértek, hogy kipihenjék a meglehetősen hosszu utat, amelyet a kastélytól a keresnyei kapaszkodókig meg kellett tenniök. Az én állásom egy kiugró szürke sziklapárkány bokros tetején volt, ahonnan, a vadászszékemen ülve, elég jól szemmel tarthattam az alattam terülő sürüség nyilásait. Azokon az ott átváltó vad elém ötölhetett.

Tudtam, hogy a hajtás hosszu lesz és sokáig fog tartani. A nehezen járható terepen s a sűrü bozótosokban a hajtók csak lassan haladhattak. Egymásra is folyvást ügyelniök kellett, hogy szét ne szakadozzanak, el ne tévedjenek. Halk füttyögetéssel, a fák derekának a kopogtatásával jelezték a szomszédaiknak, hogy merre vannak. Nagy zajt ütniök nem volt szabad. A moszatoló, lassan közeledő neszezéstől a vackában heverő vad felkél, de megriadás nélkül igyekszik előle kitérni. Ilyenkor nem csörtet keresztül vakon mindenen, hanem szivesen keresi a már kitaposott vadforgókat (vadjárta ösvényeket) s azokon próbál szökni, csendben. De a vadászok éppen az ilyen forgók mellett várják valahol. A többi Diana istenasszony kegyétől függ.

Amikor a társaim tovább mentek, minden neszt kerülve helyezkedtem el és belemerültem a néma erdő szemlélésébe. Volt rá időm, hogy hallgassam a csendet és lessem az erdő szivének a dobbanását. A rendelkezés ugy szólott, hogy a hajtás akkor kezdődik, ha a vadászat rendezője belefuj a kürtjébe. Ha a hajtásnak vége lesz, azt a katonai „gyülekező” kürtjelével adja tudtunkra. Akkor le kell mennem az alattam kigyódzó régi cserkészösvényen a völgybe, ahol mindnyájan találkozunk. Ott lesz az elemózsiázás.

Az én élvezetem már biztositva volt az erdei magányban a hangulatozással. A ragyogó nap megvillant a felséges harmóniában tarkálló őszi szineken. Egy vörösen hervadó vadkörtefa szinte égni látszott az egyik kis tisztáson. A gyertyánbokrok bronzosan-sárga fonnyadt csoportjai tarkálltak körülöttem. A sűrüség, ahonnan a vadat várhattam, dzsungelszerü bükkfiatalos volt, embernek járhatatlan; ott csak a vad birta keresztültörni magát. Egy csapat fenyőrigó szállott át fölöttem… Két szajkó kárálva kergette egymást… Az égboltozat fehér felhőin kalandozott a szemem… megfeledkeztem ittlétem igazi okáról… lestem a természet arcváltozásait; a mosolyát, a felhő árnyékában elborulását. Javában futottam a képzeletem után, amikor felcsendült a vadászkürt. Kezdődött a hajtás.

Most már egyéb gondom is volt, minthogy az erdő kis mozdulásait és halk neszeit figyeljem. Ámbár még sokáig tarthatott, amig a felhajtott vad közül elém kerül valami: itt volt az ideje, hogy teljes készenléttel figyeljek. A hajtás kezdetén minden vadászember jobban fülel és ösztönösen jártatja a szemét, pedig egyelőre mély csend van körülötte.

Valami mindig történik eközben is. Egy száraz galy leválik és halk koppanással hullik le a földre. A gyenge szél megrázza a lombot s arrább suhantában lassan elhal. A fel-feltámadó fuvalom beleciterázik a csendbe. A bozót közt elvillan egy ökörszem és pörcögve tünik el a palotája titkos fülkéiben. Gyikocska szöszmötöl a haraszton; mozdulatlanságom megtéveszti; bizalmasan sütkérezik mellettem a verőfényben. Aranylégy dong a fülem körül, lecsap rám, meg ujra felzúg; szörnyen alkalmatlankodik, de türnöm kell a szemtelenkedését, mert meggondolatlan mozgolódással elárulhatnám magamat a talán már közeledő szemfüles vadnak. Semmit sem szabad kockáztatnom. Az ilyen órák tele vannak apró élményekkel, amelyek a cselekvés pillanatáig az idő mulását folyvást könnyüvé teszik. A mindenre kiterjedő figyelés nem hogy fárasztó volna, sőt legkellemesebb szórakozás.

Sokáig vártam igy, amikor mögöttem támadt zörgésre lettem figyelmessé. Hátranézek, hát egy vörhenyesbarna, lihegő, a nyelvét lógató „vadállat” van előttem. Pajtás, a házigazdám vérebe, amelyet otthon hagytunk, mert a vakmerősége miatt a tulajdonosa féltette a vadkantól. A hű állat valahogy megszökhetett és a gazdája nyomán, ime, megérkezett hozzánk. Pajtás ügyet sem vetve rám, tovább loholt a felvett nyomon. Megint magamra maradtam és ott folytattam a hangulatos vadvárást, ahol elhagytam.

Egyszer csak, messziről, a Kopaszhegy teteje felől, visszhangos durranás sistergett végig az erdőn. Erre felneszeltem és a lövés hangjának az irányába figyelve találgattam, hogy kinek lehetett olyan „disznaja”, hogy vaddisznó ment rá. Másra ugyanis nem volt szabad lőni. Alig pár pillanattal a lövés után, a hegyről zavaros kiabálás hallatszott, amelyet a távolság miatt nem birtam megérteni. A szájamon át is figyeltem, füleltem: mi lehet az? – amikor a hegyoldalon még egy lövés dörrent. Rögtön rá felhangzott a kürtszó; de nem a gyülekezőt fujták, hanem a futólépést, ami csak a vadőröknek szólhatott.

– Ott valami különös dolog történhetett.

Zavarban voltam, hogy most mit csináljak. A gyülekezőre hivó kürtjel előtt innen elmozdulnom, a parancs szerint, nem volt szabad. Pedig, ugy látszik, hogy a hajtásnak vége van; különben nem kürtöltek volna. A futólépés kürtjele valami bajt jelenthetett. De oda én nem tudtam az utat. Hátha izgatottságában feledkezett meg a barátom arról, hogy gyülekezőt is fujjon?…

Már-már arra határoztam el magamat, hogy lemegyek a völgybe, ahol előbb-utóbb mindnyájan találkozunk; amikor végre felcsendült a várt kürtjel. Most már bátran indulhattam lefelé. Cigarettára gyujtva, találgattam magamban, hogy vajjon miért kiabáltak és kik tették azt a két lövést. Egy ember nem tehette. Az egyik lövés a hegyen dördült el; a másik meg nemsokára azután jóval lentebb. Aki kiabált, az a hegyen volt. Ej, majd megtudom odalent. Egyelőre, a nagy fegyelmezettségtől felszabadultan, megállottam egy vadszederbokor mellett és jóllaktam érett fekete szederrel.

Ámbár ezzel is késtem, mégis én voltam a gyülekezőhelyünkön az első. Ott még csak a tüzrakásra és az elemózsiás kosarak őrzésére kirendelt tót hajtó volt. Azzal meg ugy sem tudtam beszélni.
– Ki lőtt? mi történt? – kérdeztem tőle. Csak a vállát vonogatta.
– Nem tudni, pan velkomozsni.

Mit tehettem mást, minthogy cigarettázva vártam – vártam. Félóra is beletelt, amikor végre kezdtek a társaim szállingózni. Elsőnek egy vadőr jött két vadásszal. Azok sem tudtak semmit sem. A vadőr csak azt állapitotta meg, hogy a Kopaszhegyen történt valami. Alig vártuk, hogy a házigazdánk is jöjjön már. Ő volt a Kopaszhegy oldalán.

Valahára hallottuk, hogy az erdőben felénktartó csörtetés közeledik. Néhány perc mulva a gazdánk megjelent a tisztás szélén. Ki volt kelve magából. Odasiettünk hozzá. Köréje csoportosultunk.
– Te lőttél? – mi történt? – faggattuk.
– Majd elmondom, mondta komoran. Pazsiczky, hamar egy pohár bort.

A tót vadőr szaladt a kosarakhoz, hozta a boros üveget. A barátunk nagyot huzott belőle. Aztán ledőlt a köpenyegére a füvön.
– A kutyámnak vége van, kezdte, – és elcsuklott a hangja. – A vadkan felhasitotta.

Szörnyüködés, sajnálkozás, megdöbbenés az egész vonalon. Mindent akartunk tudni. Körülvettük szomoru társunkat.
– Várjatok egy kicsit: hadd szedjem össze az eszemet… Alig birom elhinni… Pajtás nincs!

Könny szökött a szemébe, ugy folytatta:
– És hogy mult ki! ha láttátok volna…
– Mondd el, kértük.
– Pazsiczky! bort!

Várakozásos csend. Végre megszólalt.
– Már régóta ösmertük ezt a vén agyarast. De sohasem birtuk puskavégre kapni. Becsatangolta ez állandóan valamennyi területemet. Hol a lelócziak krumplijára járt rá; hol a bélaudvarnoki bükkmakkra, ha pedig a keresnyei erdőben ütött tanyát, innen a nyitraszegi répást meg kukoricást tisztelte meg látogatásával. Mostanában éppen a Kopaszhegy sürüségeiben szeretett vackolni, ahol nekivaló fertő is van. Pazsiczky ott látta a fetrengése jeleit. Sietett nekem jelenteni. Erre hivtalak össze benneteket. Mert az ebadta bestiája sohasem maradt egy helyen három napnál tovább. Van itt vaddisznó mindenütt; nektek erről az egyről nem is szóltam; ezt – megbocsássatok – magamnak szántam. A hajtást ugy rendeztem, hogy a Kopaszhegy sűrüségei beleessenek. A tetőre felküldtem a kasznáromat, magam meg a hegyoldalon egy meredek nyiláson állottam el, ahol a legvalószinübbnek hittem a találkozást az öreg remetével. Már jó ideje tartott a hajtás, amikor a tetőn eldördült egy puska. Nyomban rá elkezdett kiabálni a kasznár: – Meg van lőve!… tessék vigyázni! Lefelé tart!… (Ezt a kiabálást hallottam én; de messziről nem birtam megérteni.) A következő percben megjelent a kan a meredek nyiláson és ugy rohant lefelé, hozzám, mint a lokomotiv. Jött mint a fergeteg, nyilegyenest az állásomnak. Látott-e, nem-e, azzal már nem sokat törődhettem. Illő fogadására kellett készülnöm. Az ilyen sebzett vadkan nem tréfál. Hibáznom nem volt szabad. Oda kellett hát várnom magamhoz, hogy mennél biztosabb lövéssel buktassam fel. Amikor tiz lépésnyire volt tőlem, célba vettem. „Csett!” – a puskám csütörtököt mondott. Gondolhatjátok, hogy éreztem magamat. Ugy rémlett, hogy minden késő. Bucsuztam a világtól.
De amikor a fülem zúgásától már harangkongást hallottam, jött a nem remélt segitség. Éppen akkor érkezett meg Pajtás. Amint a vadkant meglátta, megrohanta. Ettől féltettem mindig. Ráugrott és belecsimpaszkodott a fülébe… A kan hozzávágott. Mind a ketten elibém hemperedtek.

Egy pillanatot nyertem. A lélekjelenlétem visszatért. Gyorsan repetáltam és két lépésnyiről ugy lőttem fejbe a kant, hogy rögtön elnyúlt. De a drága hű kutyám is ott feküdt előttem, felhasitva. Már nem lehetett rajta segiteni… A saját élete árán mentett meg.

*

Odalent a kastélyban megtudtuk, hogy Pajtást még sohasem látták olyan nyugtalannak, mint aznap. Vonitott, sirt, majd megfojtotta magát a láncán; nem birtak vele; végre is el kellett ereszteni. A derék „bajtárs” éppen jókor érkezett a gazdájához arra, hogy meghaljon érte.

Bársony István